Beérkezett pályaművek

Hajósi Áron

Kerek erdő

Ha a világ egy kerek erdő volna,

Abban a magyar fáról ősi rege szólna.

A vihar már megtépázta e fának ágait,

Törzséről a kérget vadállatok marták ki.

Virágai, gyümölcsei szépek, ha nyílnak s megérnek;

De adódik, hogy idő előtt, csellel tépik le őket.

Gyötörte már erős lombját sárkány, medve, sasmadár;

Ideje sincs, hogy belső féreg rágja szét és járja át.

Ám szilárdan állnak dús gyökerei a tápláló anyaföldben,

Mely szilaj táplálékkal erősíti, óvja őket.

Így ha a magyarok fáján a rügyek megújulnának,

Akkor lombkoronái újra felvirágoznának.

SZENTPÉTERSZEGI RÓZA

       Szülőföldem

H A Z Á M ! E szó az mely remegteti testem,

ilyen egy van csak, és ismételhetetlen.

A szív közepébe „Ő” örökre benne,

és ez több, több, mintha otthonom lenne.

Szépséges erdeid, bokros ligeteid,

a rétek és mezők, virágos kertjeid

illatát a szellő lágyan hozza felém,

s mámorítón mindig újra élvezem én.

Agyagos, fekete, zsíros földnek szagát,

a vihar előtti sárgahomok porát,

hideg, fagyos télnek a csikorgó fogát,

kedvelem a nyárnak oly barnító javát.

Kékeget szeretem, és Göncölszekeret,

Fiastyúkot, fényes Esthajnalcsillagot,

és az esőt hozó mély fekete felhőket,

meleg napsugarat, mi süti a földet.

Szeretem e meder tiszta levegőjét,

kiapadhatatlan folyam édes vizét,

patak csobogását, a folyók meglétét,

hullám verte medrét, mely szorítja testét.

A vérző szívünket újra égre tartjuk,

de máshol élni, azt mi nem, nem akarjuk!

Idővel dacolva, itt élünk, itt halunk,

és örökidőkre mi itt is maradunk!

       Nyugatra száll a lélek

Nyugatra száll a lélek

hol a Nap nyugalomra léphet,

lenyugszik esténként a széllel,

elfeledve ősi földet.

Szomorúan száll a lélek,

hangja nincs csak félelem,

de erős volt benne a kétkedés,

próbát tesz, mi nem is kevés.

Vágyódott erre a lélek,

mutogattak boldog időket,

szebb és jobb, ami éltet,

megragadta a lehetőséget.

Ismeretlen itt ez a lélek

szólni nem tud senkihez,

idegendallam, mit nem érthet,

a tavasz rá még beköszönthet.

Egyedül bolyong a lélek,

nem ölelnek mellre idegent,

ott nem süt már fényesen a Nap,

kevés a manna, sok a rab.

Visszarepülne most a lélek,

a küzdés nem megy már neki,

ha visszafogadják az övéi,

megbocsátást tán még kérheti.

SZÍKI KÁROLY

A Motoros és a Színész (Történik Floridában, egy gazdag vállalkozó stégjén)

- Mindent hallok, már harmadszor kérdezed ugyanazt- hangzott a kissé nyers válasz. A Színész megrettent ettől a szokatlan tónustól. Pedig megszokhatta volna már huszonöt év instrukcióit átélve, hogy nem mindig falatoz jó kedvvel az ember a kimondott szavakból. Nem szólt többet, nem kérdezte meg a „mindig ugyanazt”. A Motoros már egy órája állt a korlátnak dőlve. A távoli hidat nézte meredten, mintha új formát öltött volna az öblön átfektetett fémháló, melyen megrezzentek a lenyugvóra készülődő nap sugarai. Lemeztelenedve talán az ember is ilyen lesz- gondolta- ha kiterítik a két part között, mikor már nem élet, de még nem túlvilági lebegő. Csak szenvedély nélküli test. Szinte semmi. Egy anyaghalmaz. Érzéketlen hídpillér. Rajta át-átgurul ezer autó a lenyugvó napban. Az emberen éppúgy átsiklik megannyi annyi valami, ki tudja mi, még végül összecsuklik az amortizált test, korrodált semmi. Hulladék. Ilyen lesz egyszer ez is, ez a tündöklő tampai híd. Végül jönnek a segédmunkások, kocsira rakják a törmeléket és elszállítják egy hatalmas temetőbe. Ott már őr sem lesz? Nekem azt ígérték, abban a kapuban, amin én átlépek, őrök állnak. De milyenek? Milyen ruhában és egyáltalán: hol lesz ez?” Itt hirtelen megakadt a gondolat futam. Ideges borzongás járt le-fel az agyában. Érezte, hogy valaki áll mögötte. A Színész volt. Egészen megfeledkezett róla. Hátrafordult. A színész a vizet nézte, a szüntelen táncoló tengeri hullámokat. Most talán éppen őket faggatja- futott át rajta a felismerés. Az örök idealista, a naiv gyerek. Sose nő be a feje lágya. Pedig benőhetne már, mert kevesebb van hátra, mint előre. Neki mindig faggatni kell valakit? De miért éppen engem? Ki küldte, mi a fenét akar tőlem? A Színész felemelte szemét a vízről, tekintete találkozott a Motoros tekintetével. - Kérsz?- emelt fel a stég deszkáiról egy boros palackot és egy üres poharat. Azt mondtad, iszol velem. - Milyet hoztál? - A kedvenced. - Merlot? - A rovásírásos. A Simon pincéből. - Tölts nekem is. - Kihoztam a hozzá illő lemezt. Feltegyem? - Mi van rajta? - Beethoven. - Mozart? - Az is. Meg Sibelius. - Az nekem hideg itt, Floridában…és még mi van rajta, hogy jobban csússzon, mámorítson és véremmé váljon ez a majdnem fekete nedű? Egerből hoztad? - Igen. Dobó vére. Lángoló vörös… Van még rajta Hummél, Fauré. - Ballada, ballada. Talán, talán… sok év után. Majd rájövök, hogy van még rajta kívül más….Hiábavalóság. Hiába, valóság. Merlot. Hány zongora futam az élet. Kezdjük újra. Fauré. Kottafejenként lefutó nekigyürkőzős élet. Hadd halljam…. Kezében játékba kezd a pohár. Megmozdul a rovásírásos bor, gótikus rajzolatot hagy a pohár falán. Egy csendes ámulat az üvegre és egy szippantás belőle, félholdnyi szőlő összepréselt illata. - Illatorgia, jégízű húsvéti szél koptatta hegyoldal…. Lobogó ízek. Megforgatja szájában az első kortyot - Mintha polcról, az álom polcáról nehéz téli estéken emelném le, a jászsági pusztában. Szemei megvillantak. Nádfüggönyt húzott kettejük közéjük ez az emlékcserép. A tenger felé fordult újra, arcának mélyedésében kitekert nyakú titkok jelentek meg. Mentében szólt vissza. - Hagyd ezt a melankolikus balladát. Mi van még? Mi a negyedik? - A G-moll románc. Beethoven. Opus 40. - Hegedű, az jó … Csúszik a Merlot. Rímben lebegő. - Legelő… - Delelő … - Kertelő…. - Be vagyok kerítve. Érted te ezt, kisapám? Repülni. Soha már. Maga elé mered. Roppant csend ül közéjük. Könyörtelen tartózkodás, megfeszült várakozás. A csend üres asztala megrakva a hallgatás díszes tálaival. Lehet szervírozni. Kiszámítható ájult csend fészkeli be magát a stégre. A Motoros újra a korlátnak dől. Csontos indulat feszíti figyelmét a lenyugvó nap sugarain megéledő hídra. A táncra. Csupa test és molekula tánc. Steril akrobaták módjára halak szökkennek magasra. A csendet egy sebes csónak veri fel. Elhúz a motoros előtt. Jókedvű vándorok kiintegetnek a partra és a kifeszített víz fölött kiáltanak: Hello! How are you? Választ sem várva tova robognak. Hangjukat elvitték magukkal a távolodó csónakon. Őszülő, busa szemöldöke alól talán észre sem vette őket, a minden napos utasokat a motoros. Kortyolt egyet a félpohárnyi vörösből, de csak néhány cseppnyit. Ez a Merlot, a nem mindennapi szerelem- tűnődött, amint a poharát a lenyugvó napra emelte. Úgy kell rá vigyázni, mint az egyetlenre, a rég várt szeretőre, az örök hűség köntösébe öltözött talányos nőre, akiről már tudod, nincs más, nem lehet más. Erre készített fel az idő, és minden magányos nyár fájdalma, megszenvedett távolságok térdre kényszerítő siralma. Már előtted áll, kezedben van, szádba veszed, fogaid között tartod és lenyeled. Tiéd ő egészen, már ereidben lüktet. Felemelő concerto szaggatott ritmusa, kifeszítő tubákkal és fuvolákkal. - Madarak, nézd csak őket- szólt oda váratlanul a Színésznek. Látsz valami furcsát, különöset, amit nem minden nap észlelsz? A Színész mereven bámult a víz felett sikló kitárt szárnyú kormoránokra. Szeretett volna valami különlegesre bukkanni, mely szemébe szökken, de ha váltságdíjat kérnek is tőle elrabolt gondolataiért, akkor sem látott többet víz felett szálló, valószínűleg halakra vadászó madaraknál. - Hiába keresnéd, te ezt nem fejted meg. Pedig egyszerű, nézd csak, merre húznak sebes szárnyaikkal? - Nyugatra. - Igen. Nyugatra, egyre nyugatra. És hányan vannak, megszámoltad-e? - Heten. - A hét honfoglaló. Ha egyre csak nyugatra szállnak, kitartó turulok módjára, egyszer hazaérnek keletre. És akkor otthon lesznek. Most megtekintik kicsit közelebbről a naplementét, vagy ahogyan legkeletibb magyarjaink mondják: a napszentülést. Velük találkozik legelőbb ez a hét turul, ha Indiát átszelve megérkeznek Moldvába. Keletre, mindig keletre, de onnan tovább, nyugatra. Haza. Már csak a madarak kontúrja látszott, lassan felszívta a hét vadász árnyékát is a fénytörés. Helyükön egy gyors vitorlás tűnt elő és pillanatok alatt suhant el az alkonyi ég horizontján. El, el innen. Haza – mormolja magában a Motoros, amint a lepkeszárnyú lebegést nézi. Hangja mélyebbé és keserűbbé vált az elhatározás terhe alatt. Egyre messzebb került a Színésztől. Torkát köszörülte, nyelt egyet és mélyen belesóhajtott a levegőbe. Sósabbnak érezte most, mint bármikor. Pedig itt él, ezen a szigeten, csaknem harminc éve. Ebben az alkonyati időben mégis mintha sósabb lett volna minden. A könny is a szeme sarkában, amit csak ő látott – gondolta - a Színész messze a szomorúság jeleitől, ő nem tudja, hogy mélyről jön valahonnan, megmagyarázhatatlan gyorsasággal tör elő és szétáramlik a testében. Összeszorította ajkát, fogai egymásnak koccantak. Azt érezte, hogy megremeg az állkapcsa, egyre szaggatottabban szedi a levegőt. Erősebben kapaszkodott a korlátba. A Színész látta őt, mindent befogott tekintetével. Húsz éve ismeri már. Barátságuk frigye itt köttetett ezen a helyen. A mólón, ahol ő ül, és úgy hiszi néha: mindent tud. Átértékelhetetlen bizonyossággal érzi,valami új kezdődik ezekben az órákban. Hülye szerep ez - lebbent meg gondolatában hirtelen -, amolyan veterán tudósdi, talán nem is illik ötven évéhez. Mégis úgy dönt, hagyja még kicsit barátját értelme cselédi sorában. Az ellenállásnak, az önszuggesztiónak és önvizsgáztatásnak egyszer úgyis vége lesz. A lélek szorító abroncsaiból csak átmeneti menekülésre képes a legerősebb ember is- gondolta. A Motoros befelé nyelte a könnyeit. A Színész kortyolt egyet a Merlotból és azt érezte, hogy lelke kezdi birtokba venni a testét. Behúzta kinyújtott lábait és maga mellé tette a kiürült poharat. Felálláshoz készült, egyre erősebb késztetést érzett, hogy odarohanjon barátjához, átölelje vállát és…. És? Mi történik akkor és azután? Szabad akaratomból részesítsem kegyelemben? És mi történik azután? Nézzük majd a lenyugvó nap sugarában megcsillanó habokat, sóhajtozzuk, hogy „szép, ugye szép itt a naplemente, meg: nézd, de gyönyörűen gyülekeznek rakományukkal az égi szelek. Neked melyik felhő tetszik jobban, nekem az a medve formájú…, de gyerünk most már be, vár a gyönyörű feleségem, biztosan valami pompás vacsorát készített, vedd fel a poharakat, igyunk még egy kortyot, azután menjünk. Szép itt, igaz, jaj de örülök, hogy eljöttél.” Mértéktelen vágyat érzett, hogy így történjen, de erősebben kezdte markolni a mólóhoz csavarozott pad karfáját, egyre erősebben, mert érezte, mulaszthatatlan érzelmi csődje miatt jóvátehetetlen vétséget követ el. Ha feláll, minden eltűnik nyomtalanul, s ezt a fájdalom-kertet soha többé nem kezdik még egyszer felásni. A magára hagyott, most legyen magára hagyott – mormolta makacsul befelé, míg markolta a karfát – a következetes pedig ne essen a mulasztás következetlenségébe… A gyengének minősített tirádákra maga is megborzongott. Félcédulákra tépett gondolatok - köszörülte meg a torkát -, de a szándékom, noha bejáratlan, kiállja a próbát. Sötétszürke, vakító fehér, tompa szürke színek váltották egymást ez idő alatt, míg a Színész dacos tirádáit fogalmazta mondatokká. Most hirtelen mégis felállt. Bántotta a csend. Észrevétlenül próbált tenni néhány lépést a móló széle felé. Jó lecke volt a csend- gondolta újragombolt gondolataiból szabadulva. Mélyen beszívta a frissen gyalult deszkák illatát, amely különös aromát kölcsönzött ennek a délutánnak. A sós párával összekeveredve jelekkel, illatokkal nyitható kapuk tárultak emlékeinek tárházában. Megrettent. Attól kezdett félni, hogy teljesen elveszíti az irányt, és nem talál vissza a Motoroshoz. És az ember, aki ott áll mozdulatlanul, még mindig a korlátnak dőlve, most nyerésre áll vele szemben. Szótöredékeket sem pazarolva egyszerűn kivégzi őt. Még az első kérdésre sem válaszolt, hogy: miért menekülsz? Válasz nélkül is nyerésre áll. -Miért gondolod, hogy én menekülök- kapta hátába a kérdést, a Motoros rég várt válasza helyett. Mindegy, hogy mi, csak valamilyen mondatának foszlánya, szavainak töredéke jusson el hozzá ebben a kínossá sikeredett napnyugtában. - Miből gondolod, hogy én menekülök, kisapám? Megsértesz ezzel, azt tudtad? Mély csend ülte meg a mólót. A Színész összeszorított ajakkal hallgatott. Nem válaszolt, mert még mindig a vereség érzése okozta rendetlenség dúlta fel a gondolatait. A kemény indulat alább hagyott izmaiban. Álltak egymással szemben, tekintetük egymásba mélyedt. Tömérdek megoldás kínálta magát a múltban, hogy a hasonló pillanatok ne terebélyesedjenek problémává. Most csődöt mondott minden okosság, felszerszámozva két évtized barátságával és megannyi győztes taktikai ütközettel. A Motoros szólalt meg először, a csámpás helyzeten ő próbált igazítani valamit: - Maradt még valami abból a Merlotból? - Persze hogy maradt, még alig ittunk belőle. Kicsit talán már melegebb is, mint kellene. Tudod: 12 fok. Az az igazi a Merlotnak. Így mondják. - Kérek még. Hogy mondtad, Simon? - Igen. A rovásírásos magyar a kőporosról. Mindig Bocskaiban. Nehéz időkben is. - Az szép…Láttam, valami megmozgatta a gondolataidat. Túlságosan is. Indulatba jöttél. - Nem érdekes. Kicsit megnyúztak az otthoni politikai merényletek. - Elhiszem. Fekete keretes pápaszemre hasonlít most a hazánk. Halmozottan hátrányos debil gyerek, akinek az apja csernobili sugárkezelt paprikát evett, anyja pedig mézrabló mackómama. - Szellemi mackónadrágosok és csirketolvajok ülnek az országzászlón. A Motoros keskeny bajuszát simogatva nem szólt többet. Tetszett neki a hasonlat, amit barátja tett a visszaszivárgott politikai palettára, akiket ő laza egyszerűséggel debilkratáknak nevezezett. A Színész észrevette, hogy megint a hallgatás percei következnek. Talán most értelme lesz a csendnek. A megélénkülő hullámok moraja mindkettőjük figyelmét a tartóoszlopokon csattanó habokra vezette. - Nézd, az idő vasfoga milyen pusztítást végez ezeken is, pedig kemény fából faragták őket, keményebből, mint mi vagyunk. Először az élősködők telepszenek meg rajtuk, csúszómászók, hogy csaknem összeroskadnak alattuk a cölöpök, utána szép lassan megöli a szüntelen ostrom, míg végül elrothadnak és az enyészeté lesznek. Megkorbácsolja az idő, de nem adják olcsón magukat. A mi sorsunk a levert cölöpökhöz hasonlatos most. Beverve, a világ tengerében pusztulunk. Bemásznak a nyálkás férgek. Sokan kérdezik, mennyi van még hátra? Még mindig él az a kis ország? Ilyenkor azt mondom nekik: amíg a világ, addig leszünk. Tovább aztán nem is kérdeznek. Többet nem szólt. Visszament a korláthoz, ahol kezdetektől állt és ismét a távolt kémlelte. A Színész lassú, kisé imbolygó léptekkel követte. Egy lépésre járt már, amikor megszólította: - Te miért jöttél ki és hagytad magára a társaságot? - És te? – kérdezett vissza a Színész. - Mégis csak te vagy a házigazda. - Foglalkoztat a leveled, amit legutóbb küldtél át e-mailen. Ez megragadt köztünk. Erről még nem beszéltünk. Sokszor jobb, ha nem szólunk valamiről. Van úgy az életemben - és egyre sűrűbben -, hogy nem akarok látni se, hallani se semmit. Egyet akarok csak, hogy a süket csönd vegyen körül. Amikor hazajövök Pestről… Látod, milyen furcsa így kimondva: hazajövök. Ha innen elindulok, akkor is azt mondom, hazamegyek. Így vagyok mégis két hazában otthontalan. - Ott hon talán. - Ott hon tálon. - Instálom. - Istállóm. - Szentlászlón? - Szent álmom. - Szentimrén? - A dombon. - A Sántán. - Sántán, bénán is… - Haza? - Igen, hazatalálok. Ezért foglalkoztat a leveled. Mondd, mit akarsz te valójában? Nekem jó így, ahogy van. Ismered ezt a dalt?! Nekem jó, ahogy van! Börtönbe került ő is. Én is abban vagyok. A magaméban. Nekem jó, ahogy van. Na, miért nem kapcsolódsz be? Engem általában nem érdekelnek mások irományai, de ez a pársoros rezgéseket indított bennem. - Miről beszélsz, melyikről? A Motoros zsebébe nyúlt és egy gyűrt papírt húzott elő. Egyszerre idegenül állt a színész előtt, akit közönséges statisztából egyszerre karakterszereplővé léptetett elő ez a rendezői húzás. Összeállt benne a kép. A Motoros törte meg a csendet. - Elfáradtam. Nagyon rosszul alszom. Azt hiszem sokszor, megőrülök. Most érett meg bennem az idegösszeroppanásos idő minden kínja, gyötrelme. Talán eddig bírtam, erről van szó. Amiben nőttem, részem lett, belém ivódott. Ahová mentem, hozzám szelídült. Az üldöző először az ellenfelem volt, utána átvettem a stafétát, én magam váltam önmagam üldözőjévé. Ha azt érzed, menekülök, akkor ezeket tudnod kell. Nem menekülök, én vagyok a menekülő. Bedőlve minden kanyarban, összetörve magam minden ütközetben. Összecsapások, szerelmek, barátok, detektívek, feleségek, idegösszeroppanásos éjszakák, hideg izzadságtól lucskos lepedők--- ezek mind ott voltak minden kanyar előtt, minden akadály közelében. És mindig újabb és újabb kanyarok. Látod, ahogy erről beszélek, kilel a veríték. Ezért ne kérdezd soha többé, mi elől menekülök. Érted, kisapám? Mert én a menekülő ember vagyok. Ez a foglalkozásom. A mólóra egy gém ereszkedett le, közvetlen közelükben. Hatalmas lábaival gyanútlanul lépdelni kezdett. Karnyújtásnyira volt, de meg sem rezzent a csodaszárnyas. Mint aki még nem tapasztalta meg, mi az, hogy félelem. Menekülés? Egyszerre szárnyat bontani és elröpülni. Amíg nem késő. - Értem én, tökéletesen átérzem - törte meg a csendet a Színész-, de nem látom át a helyzetet. Nem látom tisztán – általad detektívnek avanzsált szerepemben-, miért nem akarod, hogy a történeted leírjuk? Nem gunnyaszthatsz benne a végsőkig, közben napi foglalatosságként a múmiakészítés alapfonalát csomózgatod. Az elmúlástól nem véd meg téged sem a dollármilliód, lepedőnyi újságcikkekből pedig nem áll össze a kép, hiszen éppen a lényeg jó része hiányzik belőlük: az alászállás. A képről képre haladás motívuma: csapó egy…csapó 1956…, a lényegre fókuszálás. - Fegyelmeznem kell magam, mert módszered gonosztevő vallatási eljáráshoz hasonlatos. Azt sugallod, hogy büntetlenül nem lehet ellenszegülni, a megtörtént dolgok nem zárhatók el a megismerés elől. Rossz ripacs módjára prejudikálsz, ítélkezel, törvénykezel, vagdalkozol, azt hiszed, ez földből kirántott cukorrépa, aminek koronájára oda csapsz a sarabolóval. Nem, kisapám, én ebben nem vagyok partner. - Nem így értettem, tudod, hogy nem… - Mintha bármiben lenne közöm ahhoz, hogy ezzé vált, amivé vált ’56 forradalma, hogy mára kiürült a régi lázas útkeresés és pihennek altató szérumok alatt az egykori vezetők. Zsarol a szervezetem minden apró sejtje, hogy pihenni, pihenni, pihenni. Semmi közéleti szerep, semmi befektetés, lohadjon le bennem minden vágy, zaklató sürgetés, hogy lesz még feltámadás, és abban tevőleg is részt kell vállalnom. Így élek. És te utánam loholsz, tekinteted szüntelen magamon érzem, belém akarsz mászni, szétdarabolod a mondataimat, mert egyetlen cél imádatába fogtad a földvári lovakat, hogy nekem szegezd nyugtalanító kérdéseidet. Tisztán látom a helyzetemet, megbékéltem az elmúlással és te gyávának, gyengének gondolsz, újra akarsz gombolni, mint alvó csecsemőt, ha bevizelt. Csupán azért, mert nem akarok részt venni a ripacs játékban. Kifáradtam és nem látom értelmét annak, hogy tollba mondjam, mi volt a bukás után, mit tettem Bécsben, mit Amerikában, a világ száz szögletében. Teszek rá, kisapám, hogy te mit akarsz kihozni ebből. Különben is, kiolvasná el? Hetyke tirádák, gyenge próbálkozások, sorozatos szemfényvesztések, késlekedések után lassan az önfelszámolás határára ért ’56 szellemisége. A Motoros hangja itt megbicsaklott, szemében könnycseppek gyűltek. Szép ívű ősz bajuszát két erélyes mozdulattal megsimította és újra erőt véve magán megszólalt. - Ne haragudj, de be kell mennem. Sokáig voltam távol a vendégeimtől. Gyere be, ott is láthatsz egy sajátos emigrációs teátrumot. A Színész vállát átölelve elhagyták a stéget. A hosszúlábú gém felröppent és nagy kört írva újra visszatért a deszkákra. Szerette ezt a helyet, talán a nyugalom szigetét jelentette számára, tény az, hogy rég óta jár vissza és nem piszkol oda sosem. - Hálás típusú állat- gondolta a Színész, mielőtt beléptek a szalonba.

Puskás Öcsi Amerikába megy I. 5603151 Budapest

- Fiúk! Tiszt elvtársak! A sportszázadban is kötelező tantárgyként vezetjük be a politikai gazdaságtan órát. Mi erre a magyarázat, Pataki főhadnagy? Mire jó ez? Főhadnagy elvtárs. Elvtárs a megszólításom. Érti, maga tiszteletlen furkó? Szóval mi erre a magyarázat, ezt szeretném megkérdezni- tartott ki puritán, elvtársmentes kérdése mellett Öcsi. Jobban gurul ettől a laszti? Vagy a lovas nem esik le többé a lováról? A céllövő csak tízes köröket lő ezután? Hogy többet tudjanak a világról, a Magyar Népköztársaság politikájáról, a testvéri Szovjetunióhoz kötődő elszakíthatatlan kapcsolatunkról. Öcsi hallgatta egy ideig a demagóg dumát. Érezte, hogy kikönyököl a heves tanácselnök, a gyorstalpaló szélhámos a zsíros hajú kobakjából, majd egyszerre felállt és az ajtó felé lépdelt. Fütyörészve és zsebre dugott kézzel. A sporttársak megdöbbenve nézték a jelenetet. Átérezve a helyzet tragikumát, a várható következményeket és akár a börtönbüntetésig terjedő retorzióra gondolva próbálták menteni a helyzetet. Öcsi, ne bolondozz... Gyere vissza… Ne csinálj hülyeséget! Hallod?.. De öcsi csak ment, átsétált a küszöbön és jobbra fordulva lépdelt tovább a folyosón. Pataki főhadnagy orra tövét kiverte a veríték. Vékony ajkai elfehéredtek, és megmeredtek, egyfajta különös csücsörített állapotban maradtak. A politikai tiszt lelkében célra tartva beüzemelődött a kalasnyikov. Szakaszvezető elvtárs- ordított a Motorosra, aki az elsősorban döbbenten nézte a készülődő tornádót. Parancs, főhadnagy elvtárs! Menjen az idióta társa után és toloncolja vissza. Értettem! Pár másodperc türelmet kérek és Öcsi futballista elvtárs azonnal itt lesz. Csak pár másodpercet kérek. Eltelt egy perc, eltelt kettő. Három. Öt perc. Kezdett nagyon kínossá válni a helyzet. Mindenki a bejárati ajtó felé sandított… A 15. perc táján kinyílt az ajtó és belépett a Motoros. Egyedül jött. Nekitámaszkodott az ajtófélfának és úgy állt a küszöbön. Nos, Motoros elvtárs? Nevezett rendbontót elfogta? Utolértem. Hol van? Nincs itt. Azt látom, barom, hogy nincs itt. Nincs itt. Mondott valamit? Párttitkár elvtárs! Mi van? Nem mondott, mutatott. Hatalmas kacagás rázta meg a termet. Pataki főhadnagy elvtárs, a titkos tiszt, súlyos bolsevik ideológiával terhelt tanácselnök kirohant a teremből.

II.Öcsi a határnál 961023 Tampa

Uram! Uram! Szabad az útlevelét? Parancsol? Kérhetem az okmányait? Útlevél vizsgálatot tartunk. Bocsánat, kicsit elgondolkodtam-válaszolt kiváló angolsággal az élő legenda. Nem történt semmi, uram. Tudja, azon gondolkodom, hogy megismer- e még a barátom. Itt lakik? Itt valahol. Melyik városban? Tudja az ördög. Ki képes megjegyezni ezeket a floridai elnevezéseket. Most tudja, hol van? Persze, hogy tudom. Tompánál. Csaknem eltalálta.Tampánál. Mindegy. Az is egy határállomás. Szóval innen még egy órácskát megyünk. Milyen irányban? Melyik hight wayn? Tudja az ördög. Délnek, valamerre. Venice? Aligha. Sarasota? Olyasmi. Talán az is. Igen. Hogy mondta? Sarasota. Na, mondom, hogy az. Tudja, bár kicsit vulgáris, és szerencsére ezt ön nem érti meg afroamerikai testvérem, de úgy jegyeztem meg, hogy szar azóta ez a szarazóta. Az, az, Szarazóta. Láthatnám akkor az útlevelét. Persze, persze. Hát nem látta még eleget? Nem uram, mert még ott van a kezében. Bocsánat. Hé, na nem! Puszkász? Igen. Puskás. Uff, testvérem. Jól szóltál. Hadd szorítsam meg a kezét. Szabad? Persze, persze, csak az okmányaimat el ne feledje visszaadni. Grosits, Puskás, Czibor, Hidegkuty, Zakariás, Kocsis, Buzánszky, Lóránd,… És sodorta az aranycsapat nevét az amerikai fiatalember, aki eddigi életének talán legnagyobb pillanatait élte ott át, amikor a hivatali fülkéből kiszállt és megszorongatta Öcsi és a többi élő legenda kezét. Akik ott voltak, csak töredékében is a 6:3-as csapatból, könnyes szemmel nézték a történetet. Egy pillanatra megállt az élet a repülőtéren. Öcsi azon elmélkedett, vajon mióta gondolt ez a fiatal ember arra, álmodozott arról, hogy egyszer találkozzon velünk. Talán azt sem tudja, hol van Budapest, de annyi tud, hogy a magyaroknak volt egy foci csapata, amely világelső volt. Ő tud rólunk valamit és azt meg kell becsülni. - Nem éltünk hiába –jegyezte meg félhangosan, s már szedte is fürgén lábait. A többiek nyomába eredt, akik már egy régi baráttal ölelkeztek. A Motorossal, aki meghívta őket tengerparti házába, afféle negyvenéves évfolyam találkozóra.

III. Öcsi és barátja, a Motoros 961023 Sarasota,16.50

- Tudjátok, úgy vagyok én az emlékezettel, mint itt a tengerparti naplementében fel-feltűnő, hazafelé tartó madarak. Lassan egybemosódik a fény és az árnyék. De nem a világosság felé tartunk. Egy-egy karakteresebb mozgó tárgy vagy élőlény tűnik fel ezen a határon. Itt a madár vagy a csónak. Bent pedig a bolygó ladik, az emlékezet. Az emlékezetem. Akkor ezt barátom úgy hívják, hogy a szelekciós emlékezet- szólalt meg a Párduc. Tudod, szelektív, amikor csak arra emlékezünk, amire éppen akarunk. Akarok én, akarok, haverok, de nem megy. Lagymatag az agyam. Nem soká jön fiúk a pizsamaosztás és a gyógyszeradagok kiporciózása is. Te, bokszoló, mit hoztál mára? Neked ott a balhátvédi poszton milyen pirulácska gurul oda? Megfáradtam. És az emlékeim is elkoptak a térdizületeimmel együtt. Ezt akkor is lehetetlennek tartom, hogy nem emlékszel a kollégiumi szoba sztorijaira- szólt közbe a bokszoló. Figyeljetek srácok! Manapság annyi kollégiumról esik szó. Sorosoljam? Ne SOROSold. Kösz. Akkor egyre máris emlékezem. A hülye Takács Karcsira, a félkarú óriásra. Hát az nem volt mindennapi fütyi, ahogyan verseny pisztolyával azt az edzés módszert kísérletezte ki, hogy poloskákat lőtt a kollégiumban. És eltalálta? Eltaláltad, koma. Ez idő alatt a ház asszonya összeszedte az asztalról a tányérokat. Kértek még valamit?- kérdezte mosolyogva. Mindig mosolyogva járt kelt, kérdezett, figyelmesen jártatta körbe tekintetét a vendégeken. Ugrásra készen leste, kinek milyen kívánsága van. Barátom- szólalt meg ismét Öcsi-, kiváló ízlésed van. Ezt a tündöklő asszonyt meg sem érdemled, komám. Köszönjük a finomságokat, drága. Engedjétek meg – vette át a szót a Bokszoló-, hogy a lemenő nap fényében, mondhatnám Dankó Pista szavaival: „most van a nap lemenőben”, s e káprázatos tengeri fények villódzásában a vacsora befejeztével az asztali áldással fejezzük be: aki ételt, s italt adott, annak neve legyen áldott. Mindannyian összekulcsolt tenyérrel, előre hajtott fejjel, fegyelmezetten végezték el a szertartást. Még egy kis bort, fiúk? Mire gondoltál, Motoros? Mit javasolsz ezúttal. Azt hiszem ehhez a képhez és a csodálatos vendég sereghez legjobban egy kis Merlot illenék. Senki nem tiltakozott. A bíborvörös száraz bor megtöltötte a talpas poharakat. Előkerült néhány megsárgult régi fotó is, közös idők megfakult emlékpolcairól. Kis magyar szigetté alakult egyszerre az Anna Maria Island. Magyar borral, magyar házigazdák honában, régi közös emlékekkel. A fiatalság kéményei eregették a füstöt. Ég felé szállt egy csodálatos generáció csodás tetteinek melege. Visszahozhatatlanul és visszavonhatatlanul. Úgy volt ott, mintha azon a délutánon történt volna és úgy elevenedett meg minden villanás, mit egy szélesvásznú film. Kiteljesedett, kinyílt a múlt. Eleven lüktetésben, asztali áldás után. A Motoros arra gondolt, velük van az Úr. Most még erősebben, mint valaha. A születés és elmúlás képe volt ez a nagy tabló. Legyőzhetetlen bajnokokkal, akiken csak a halál győzedelmeskedhet. Nézték a képeket a győzelmes meccsekről, futamokról, menetekről. Mindenkinek volt hozzászólása. Nyüzsgő méhkas lett az esteledő part. A nevetés és szomorúság, a szépség és bánat erdejévé nőtt ki ez a 12 ember. Milyen érdekes. Mennyire hihetetlen, pedig való- gondolta a Motoros- apostoli létszámban vallatjuk itt közös történelmünket. Motoros!- szólt ki a némaság függönye alól Öcsi - ha jól veszem ki, ez Stefi néni? Igen. Ő az, a nevelőanyám. Stefi néni. Mikor is telepítették ki őket? ’51-ben. Gyöngyös… Halász. Sokat segítettél Öcsi. Nem igaz. Keveset. Nagyon keveset. Nem tudtál többet. Próbáltam többet tenni. Nagyon szívósak voltak az elvtársak. A kitelepítés statisztikára ment. Hozni kellett a normát. Megmaradtak és ez a fő, Öcsi. És az, hogy közelre vitték őket. Azt hittem, a foci- őrült Sándorbá, a politikai tiszt Nógrádi elvtárs többet tesz az én kérésemre. Öcsi. Örökké hálás leszek neked azért, amit tettél. De van még valami, amit sosem mondtál el. Akkor sem és azóta sem. Azt említetted, hogy kisebb ára volt annak, hogy a szüleimet kitelepítették. Milyen árat, mit fizettél ezért? Kérlek, itt, mindenki előtt kérlek, mondd meg. Mi volt az ár. Nézd barátom, sporttársam… Az én éveim is leperegnek lassan. Titkok nélkül akarok távozni a földi paradicsomból. Nekem mindenütt szép volt. Spanyolországban, Olaszországban, de sokszor üresen teltek hetek, évek. És tudjátok, hogy miért? Mert nem tudtam segíteni az embereknek. Szerettem volna, de nem fogadták el. Én akkor voltam igazán boldog, ha valakin segíthettem. Maradjunk ennyiben, Motoros, ha lehet. Mi volt az ár, Öcsi? Akkor megmondom. Te voltál az ár. Hogy téged nem vittek el. Versenyezhettél. Élhettél. Ó, egek…- Csak ennyit tudott mondani a bajnok, a minden kanyarok legyőzője, ura. Szemében sűrűsödtek a könnycseppek. Szégyellte talán a férfi könnyeket, vagy csak sürgős dolga akadt, de hirtelen felállt és a házba sietett. A ház asszonya oldotta meg az érzékennyé vált szituációt. - Fiúk, kezd hűvössé válni az este. Ha gondoljátok, folytathatjuk bent, kényelmes fotelekben ülve…

HOCHBAUER GYULA

ROMANKOVICS KLÁRA

BIRÓ ERNŐ ( Kolozsvár/Erdély/Románia)

Májális

Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?

Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán!

 Lehet, hogy ez a nóta úgy alakult ki, hogy a Mezőségen járt a szerzője és megtudta, hogy itt van Májális! Persze ez nem olyan békés, Szinyei Merse Pál-os, zöldbeni piknikelés, hanem valami, olyan amit a legények tudnak és a lányok csak sejtenek, de ettől felpezsdül a vérük.

Holdvilágos vagy sötét az éjszaka, mind egyre megy, május beköszöntének előestéjén, azazhogy április 30-án este titokban a legények bandába verődnek, gazdagok, vagy szegények, csak az számít, hogy mindez fertály szerint történjék, sőt azon belül is kisebb csoportok alakulnak és ezen az éjjelen messzire kerülik egymást, pedig mindenki tudja, hogy melyik kapu, kire számíthat úgy Felszegen, mint Forrószegen vagy akár Csipkeszegen.

Igen, a kapuk számítnak és a kapuk mögött a házak, a házak befügönyözött ablaka mögött, pedig éjjeli hálóköntösben dideregnek a lányok és leselkednek kifelé, cifra kapujuk felé, álmodoznak arról, hogy vakkant majd a kutya és sötét árnyékok osonnak a kapuhoz. Persze ezek nem rosszakaró árnyékok, hisz ma van a szerelmi vallomások titkos éjszakája.

Az okosabb lányok, leveszik a takarót az ágyukról és mezitlábukat papucsba dugják, lábon állva betakaróznak és úgy állnak az ablak mögött, hogy mindent lássanak, de őket ne lássa senki, és az árnyékok között felfedezzék majd kedves babájuk délceg alakját, amint nyúlánkozva a kaput díszíti. Aztán az árnyak tova suhannak, de egyszer csak egy magányos alak visszajön a homályba és a kapu körül valahova, láthatatlan helyre vonul vissza, őrködik hasadó hajnalig.

Ez a szerelmi vallomás többet ér száz csóknál, pedig ezt egy egyszerű szolga is elvégezhetné, de itt az őrködés nem a tolvajok ellen, hanem a leányok becsületének a megvédése mellett szolgál. Annak a lánynak van becsülete, akinek ezen az estén zöldelő orgona ágat, orgona virágot vagy népiesen „zöldágot” tűzdelnek a kapujára. Minden szemre való leány, akinek csak halvány sejtelme van az érzelmekről, már számíthat rá, hogy az ő kapuján is megjelennek ezen az éjszakán a zöldágak.

Persze a kisebb lányok korábbi időpontban leselkednek, mert azért a tizenkét-tizennégy éves legénykék, a konfirmálás előtt lévők, már éjfélre „hon” kell legyenek, így zajlik ez már évek óta. Ahogy a kicsik „elülnek”, előbújhatnak a nagyobbak, mivelhogy konfirmáltak már, nekik van kimenőjük hajnalig. Szerencséjük akkor van, ha ez az este szombatra esik, mert akkor csak a vasárnapi istentiszteletre, vagy nagymisére kell felkelni. De, ha ez egy hétköznapi este, akkor bizony nem is érdemes lerúgni a csizmát, csak éppen elnyúlni a szekér derekába lökött szénában, mert ezután az este után is hajnalban van a kelés, kell menni „szántani-vetni, ha élni kivánnak”.

Azért érdemes a csűrben álló szekér derekában lefeküdni, mert így a zsörtölődő apa, aki már elfelejtette, hogy ő is így járt májális éjszakáján a babájához, mostani fia édesanyjához, annak idején, maga fogja be az állatokat a járomba és mégis megenyhülő atyai szívvel, hamiskás mosolyal az ajkán, szólítja szerelmetes feleségét, hogy indulhatnak, mert a „legén” már a szekéren van. Aztán menet közben felrázódik, kimegy az álom a szeméből a legénynek, de ennek az éjszakának a története, örökre megmarad emlékezetében és ha szerencséje van, akkor a szívében is.

Volt abban a városkában, hogy nevén nevezzük, hát Széken, egy gazdag család a Filep Vilmosék családja, egyke „leán vót” Regina, a mostani Vilmosné és nagyon nagyra vágyott, lehet hogy Vilmos sem éppen az ő kapuját tűzdelte éveken keresztül Májális „éccakáján borostyán virágga”, mert hogy a Mezőségen ez az orgona hivatalos neve. De, hogy, hogy nem, Reginát hozzá adták Vilmoshoz. Lett „nékik is egy szem leánkájuk, mert ez a Regina valamit tudott, s ha ”úgy maratt, elhajtatta”, szólt az öregasszonyok, talán nem is alaptalan pletykája.

Ez az egyke leány, akinek a keresztségben az anyja, az Erzsébet nevet adta, a monarhia császárjőjéről, mert ha ő már Regina, e fölött már csak császárnői nevet viselhet a lánya. Erzsébet azonban nem örökölte az anyja nagyravágyását, pedig következik az idei Májális és ahogy városokban szokás következik a Májális utáni esti bál. Széken, Sármáson, vagy Kolozson, Marosludason, vagy Radnóton a városi kispolgárság, de az egyszerűbb emberek is elmennek a bálokba, ilyenkor már Húsvét lejárván, kezdődhet a zajos mulatság és megindulhat a tavasszal és a természettel együtt kibontakozó szerelem is.

Gyurinak hívták, azt a legényt a forrószegi bandából aki már régóta szemezgetett Erzsébettel, a vasárnapi istentiszteletek előtt és után, no meg néha, reméljük hogy az Úr zokon nem veszi, közben is. De, hát Reginának, aki csak a vagyont gyűjti mióta „firhe ment”, nem „dukált ez a legén, mert szegén”! Próbálta az árva szívű kis Erzsike elmagyarázni az édesanyjának, hogy nem érdekli őt a nagyváros, jól van ő itt a kis mezőségi városban is, a falusi körülmények neki igazán megfelelnek, mert ő inkább sok szép gyereket szeretne és egy szerető férjet, de az anyja nem hagyta magát rábeszélni, úgy viselkedett mintha ő menne újból férjhez, vagy talán a meg nem valósult álmodozásait szerette volna mindenáron a leánya „sorsa igazítása által kijavítni”, nem lehet tudni.

Erzsike és Gyuri már régen megvallották egymásnak szerelmüket. Már öt éve is lehet annak, amikor Gyuri és a forrószegi legények, egy szép csillagos Májális éjszakán, először díszítették fel az Erzsikéjék kapuját szép fehér és lila „csokros borostyánnal” amiért az erdőre kellett menni, de a legényeknek ez csak szórakozás volt, nem fáradtság.

Titokban mentek ki a forrószegi legények, lószekéren, minden évben, már két vasárnappal korábban az erdőbe a csokros borostyán bokrokhoz. Igaz, hogy a csokros borostyán termesztett növény, de az erdőszélen úgy hírlik, volt egy erdészlak valamikor és annak az elvadult kertjében vannak ezek a bokrok. Megmetszették illendően, két arasz hosszúságú ágvégeket vágtak, hogy jövőre is virágba boruljon, majd otthon a Gyuriék pajtájába, a bekerített üres juhólba tették vízbe, kinyílni. Senki se tudott a virágszedésről, csak ők.

A felnőttek készültek a másnapi bálra, ami éppen vasárnap estére esett, a fiúk meg a mai Májális éjszakára. Gyuri is tervbe vette immáron a hatodik kapudíszítést, de szombat este lévén még egy kis „piacolásra” is sor került. Merthogy Széken az ódon, nagy református templom a három szeg közepén a piacon van. Ez előtt a templom előtt kanyarog lentről felfele, kifli formában a Nagyutca úgy, hogy a templom körül szabályos félkört ír le. Ez a félkör a Piac. Ide járnak minden szombat és vasárnap este a lányok és a fiúk népviseletbe sétálni, ismerkedni.

Négyessével ötössével összefogoznak a lányok, a fiúk pedig ugyanígy egymás mellett mennek, köszönnek a sétálók egymásnak, aztán beszédbe elegyednek, a nagyobbak különvállnak a soraikból és kedvesükkel kézen, vagy karonfogva folytatják a sétát, ez a piacolás. Mindenki tudja, hogy a mai estén a piacolás rövid lesz, mert a legények indulnak Májálisozni. Azért ahhoz elég, hogy Erzsike könnyező szemekkel elmondja Gyurinak, hogy az anyja parancsára ők reggel kelnek és indulnak be Kolozsvárra, ami még Boncidán keresztül is, vagy ötven kilométerre van, de az anyja minden áron holnap este a Kolozsvári Kaszinó bálján akar lenni, mert állítólag várja ott Erzsikét egy nemesi származású úrfi, akivel „megcsinálhatod, édesem a szerencsédet, mi meg annyi kelengyét adunk hozzá, amennyi kell”.

Gyurinak a vér a fejébe szállt, de nem azért mert hirtelen haragú volt, hanem azért, hogy az agya serényebben dolgozzon. A Gyuri bandája gyorsan hazakísérte a lányokat és hogy harag ne essék, mindenki együtt ment, így csak egy nyilvános röpke csókot kaphattak a lányok, de nem bánták, mert mindenki együttérzett Erzsikével és Reginát egyenesen a mesebeli gonosz mostoha királynőhöz hasonlították, akivel most „a hófehér paripán jövő” királyfi, azazhogy Gyuri, le kell valami módon számoljon.

A fiúk behúzódtak a Gyuriék csűrjébe és tanakodtak, hogy mi lenne jó. Egyik azt javasolta gyújtsák fel az Erzsikéék szénakazlát, így biztos nagy ribillió támadna és nem indulhatnának be Kolozsvárra, de erről Gyuri hallani sem akart. Azzal egyetértett, hogy meg kell állítani Vilmos bácsit és Regina nénit, de hogy ebből kár keletkezzék és ezzel minden reménye szertefoszlodjon azt nem tudta elfogadni. Nem akart bosszút.

Hát ezalatt körbe járt a pálinkás üveg, de csak módjával, a féliter tízenegyüknek csak a kedvét hozta meg, nyelvet oldott, „kereket olajozott”, és az olajozás meghozta a mindent eldöntő gondolatot! Azt mondja az egyik legény, hogy: – A hintó, a kocsi, fiúk! Ha azzal mennek, azzal kell kezdjünk valamit! És kezdtek is.

Először a tervet részletesen megbeszélték, aztán elindultak a májális esti feladatukat végrehajtani. Miután minden kaput, amelyek mögött a kedvesek laktak szépen feldíszítették, visszamentek a Gyuriék csűrjébe egy végső megbeszélésre. Egyikük kátrány papírt hozott, a másikuk csirízt készített, Gyuri egy jó friss velőscsontot kerített és elindultak. Éjfél jól el volt már múlva. Gyuri a patak felőli kiskaput választotta, oda ment a Bodri kutyához és megmutatta neki a velős csontot, az úgy elkezdte csóválni a farkát, hogy rögtön megfeletkezett a házi feladatáról.

Régi barátok voltak ők Erzsike, a Bodri és Gyuri, erre most ráfázott a derék házörző, mert Gyuri eloldotta a láncát és kivezette a patak partjára, ott a lánc végét egy fához jól odakötötte egy kötőfék darabbal, majd megkapta a velős csontot, hadd rágódjon rajta. Azzal a kiskaput belülről bezárta és így a csend még nagyobb lett. Jelt adott, hogy lehet kezdeni. Hárman a kapuhoz mentek, mint akik Májális éjszakáján rendes legényekhez illően zöldágaznak, ő pedig kettessével felosztotta a csapatot, a négy pár legény egyszerre ment a házhoz, osonva, nagy csendben, még az ablaknál virrasztó és imádkozó Erzsike se vette észre őket, csak amikor az ablaka teljesen elsötétült, akkor ilyedt meg egy kicsit.

Erzsike miután megértette, hogy mi történik, szépen lehúzta a papucsot, és a hátán levő pokróccal együtt lefeküdt és betakarózott. Mély álomba merült. Arra ébredt, hogy az apja szinte tajtékot hányva jár kel a szobába és erélyesen megragadja a vállát:

– Édes lányom, neked erről tudnod kell! Ki volt a tettes? Hogy mi ekkora szégyent keljen elviseljünk, ezen a szent vasárnapon! Én ezt nem bírom ki! Mondd meg ki tette mindezt!

– Drága édesapám, nem tudom, hogy maga miről beszél, – szólt Erzsike alázattal, pedig tudta, azaz, hogy azt gondolta, hogy tudja.

– Arról beszélek, hogy most harangozzák a templomba a gyűlőt, vagyis tíz óra van és mi nem keltünk fel, nem idultunk el öt órakor Kolozsvárra, nem ugatott a kutya, nem kukorékolt a kakas és a szobáinkban még most is korom sötét van. Valaki csirízzel bekente az ablakokat és az ajtót, és beragasztotta fekete kátrány papírral. Valaki kikötötte a kutyát láncostól a patak partjára és valaki szétszedte a kocsit darabokra az utolsó tengelyszegig, de ez még semmi, valaki odatámasztotta a lajtorját a szénakazal oldalához és oda felhordta az egész kocsit és ez még mindig semmi, ott összerekta. Úgy áll ott a kocsi mintha felszállásra készen volna, a rúdja lóg ki messze a levegőbe. A szomszédok, már sajnálkoztak is és ígérték, hogy holnap ha megvirrad, segítenek leszedni onnan. Anyád meg ott bömböl a konyhában, hogy oda az ő becsülete a nemes István úrfiék előtt.

– Drága édesapám, jó, hogy most tudom meg, hogy István a neve annak a legénynek, aki miatt az édesanyám becsülete forog kockán, de az én becsületem és a Gyuriék becsülte hol marad, tudtommal az édesanyám becsülete meg akkor forgott kockán, amikor maga kérte meg a kezit, de azt maga becsülettel elvégezte húsz évvel ezelőtt! – és mély zokogásban tört ki a leány.

Apa legyen a talpán, akinek ilyenkor meg nem lágyul a szíve! Hát, Vilmos bácsinak meglágyult, és leült az ágyra a lánya mellé, átölelte a vállát és egy könnycsepp az ő szeme sarkából is kicsorrant. A templomba nem mentek, nem ebédeltek, s már úgy tűnt, hogy a szégyent senki róluk le nem mossa, amikor úgy délután három óra tájban, tizenketten léptek be az Erzsikéék udvarára, a tizenegy forrószegi fiú, köztük középen Gyuri és mellette az édesapja. Vilmos bácsi kilépett a tornácra és fogadta őket.

– Azért jöttünk, hogy megkérdezzük Vilmos bácsitól, – kezdte az egyik legény a szót mint vőfély – adná-e a mi György úrfi barátunknak az Erzsébet nevű leánya kezét. Egyben bocsánatot kérünk mindazért a kellemetlenségért, amit mi itt az éjjel okoztunk, ígérjük, hogy naplementéig mindent rendbe hozunk, csakhogy annyira megindított minket a barátunk szíve vágya, hogy tettekre szántuk el magunkat.

– Add a fiamnak a leányodat Vilmos, mert tudod, hogy két hét múlva besorojzák, mert jő a háború! – Szólalt meg megilletődve az egyenes beszédtől a Gyuri édesapja.

Így igazodott el a Gyuri és az Erzsike sora és Vilmos bácsi soha nem bánta meg, hogy ezen a délutánon a sarkára állt és nem hallgatott Reginára, aki hallani sem akart a „leánkérőről”, de ameddig a férfi viseli a kalapot addig „az asszon hallgasson”! Nyolc unokája született Vilmos bácsinak és még a nyolcadikat is megérte, hogy a lábán ringatta: „Höcc, höcc katona, lovagól a kisbaba!” Ezt a mondókát a családban mindenki tudta. Addig Gyuri is hazajött a háborúból. Igaz, hogy háromszor sebesült, de mindig felépült az Erzsike szeretetétől.

---

Tordai malac

Ha malac, hát legyen malac, vagyis ajándék! Csakhogy mi kolozsiak valahogy úgy vagyunk vele, hogy a malac, vagyis az ajándék, lehet akármekkora, tartalmazhat akármit, kaphatjuk bárkitől csak egytől félünk igazán: attól, hogy a malac ne legyen tordai. S hogy miért nem jó az, ha az ember tordai malacot kap, ahhoz rögtön elővesszük írott történelemünk hasábjait, s kibogozzuk, hogy mi is a helyzet ezekkel a tordai malacokkal.

Amint azt Bicsok Zoltán – Torda város története és statútuma című könyvében (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001, Kolozsvár) írja, a Zsombor nemzetség vezetése alatt álló Agmánd, Kalocsa, Borsa és Mikola nemzetségekből megszervezett magyar törzsnek erdélyi megtelepülését a honfoglalás első szakaszának tekintjük. A tordai vár és a tordaaknai sóbányák körül a Kalocsa nemzetség déli, Tyukod ágának ősi birtokai terültek el, amelyeket a mai Detrehem, Mindszent, Egerbegy, Tóhát, Szentkirály, Szentmárton, Füged, Bányabükk, valamint az azóta eltűnt Tordalaka és Szarkad falvak területén azonosították.

A Kalocsa nemzetség szállásterületének központja Tordavár volt, ugyanakkor a nemzetség megmaradt birtokai közül az egyik legrégebben említett a Tordalaka nevet viselte. Valószínű, hogy a Kalocsa nemzetség egyik Szent István-kori tekintélyes tagját hívták Tordának, ő lett a nemzetségtől kisajátított terület ispánja és a vár névadója, a vár közelében egyik meghagyott magánbirtokát pedig, bizonyára lakóhelyét is, róla nevezték el.

Az öt nemzetség öt vár: Dés, Doboka, Gyalu, Kolozs és Torda köré csoportosult, melyek közül négyből vármegyei központ lett. Gyaluból valószínűleg azért nem, mert korán az erdélyi püspök kapta meg. Doboka, Torda, Szolnok és Kolozs megyék a 11. század elején jöttek létre, ami azt jelentette, hogy a területükön élő öt nemzetség ekkor volt kénytelen földjének kétharmadát és népének egy részét is a király közvetlen rendelkezése alá bocsátani. Természetesen Erdélybe településük ideje ennél korábbi kellett, hogy legyen.

A vidék gazdasági jelentősége sólelőhelyeiben állt. Már a rómaiak is működtettek sóaknákat Torda környékén, az avarok és bolgárok is hasonló okból telepedtek meg itt és valószínűleg a magyaroknak is igen fontosak lehettek ezek az aknák. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a magyar királyság erdélyi terjeszkedésének iránya, az első vármegyék megszervezése éppen a dési, széki, kolozsi és tordai sóbányák megszerzésére való törekvéssel van összefüggésben. Tehát az első malacot Tordavártól kaptuk, védelem formájában, sajnos ez a vár és település a tatárjáráskor elpusztult.

Ezután rajtunk kolozsiakon volt a sor, hogy a tordaiaknak malacot adjunk akkor, amikor 1291. júliusában III. András király a Torda Aknai királyi hospeseknek ugyanazokat a kiváltságokat adja, mint a dézsaknai, széki és kolozsi királyi hospeseknek. Ezek a kiváltságok a következők: Mentesek a vajda, az ispán és tisztjei ítélkezése alól, s csak a király vagy tárnokmester bíráskodhatott felettük. Nem szállhattak meg erőszakosan közöttük és nem vehettek bírságot rajtuk. Csak a választott falunagy ítélkezhetett fölöttük. Vámmentes hetivásárt tarthattak. Az ott lakó kereskedők vámmentességet élveztek. A Szent Márton napját megelőző héten szabadon termelhettek sót, és azt szabadon adhatták el.

A hospes eredetileg a 11-12. században a társadalom vagyonos rétegéhez tartozó előkelő de nem nemes, aki nagyrészt Nyugat-Európából – főként túlnépesedés következtében – hazáját elhagyva, letelepülő vendégként érkezett hazánkba, hogy katonai és egyéb szolgálataival szerezzen birtokot a szentistváni intelmek hatodik paragrafusának szellemében. A 13. században vendégnek nevezték már azokat a parasztokat is, akik korábbi urukat elhagyva, más birtokos földjeire települtek. A hospesek személyes szabadsággal rendelkeztek. Szabad költözködési és birtokszerzési joguk volt, majd ha az sikerült, településeiknek vámmentességi és vásártartási jogot is szerezhettek, és nem voltak kötelesek hadbavonulni sem. Közösségeiket szabadon választott bírók és esküdtek irányították. Tehát 1291-ben ilyen hospesek által lakott település Kolozs és erre kap engedélyt Torda is.

Csakhogy az adott malac valahogyan elveszett, mert az 1310 április 8-án kelt oklevélben Kán László erdélyi vajda Kolozs, Dézsakna, Szék sóbányái és a Radnai ezüstbánya használatának jogát, valamint a besztercei, szebeni és székely ispánságok kezelésének jogát adja vissza Károly Róbert királynak. Torda habár 19 évvel korábban felemelkedik a  dézsaknai, széki és kolozsi királyi sóaknák jogszintjére, valószínűleg parlagon hever, hiszen ez az a periódus, amikor a szászok a saját püspökük templomát is földig rombolják Gyulafehérváron, Kán László pedig, mint erdélyi vajda, kell gondoskodjon a templom újrafelépíttetésén.

Károly Róbert biztosan segédkezett Torda újrafelemekedésében, mert az 1326. július 12.-i oklevél már arról tanúskodik, hogy a király az erdélyi püspököt visszahelyezi azon jogába, hogy tizedet szedjen a kolozsi, dézsaknai, széki és tordai sókitermelésből, valamint arról, hogy ezt a kiváltságot senki meg nem vámolhatja. Egyértemű, hogy itt együtt adjuk a malacokat, úgy a tordaiak, mint a kolozsiak, csakhogy a változatosság kedvéért most az erdélyi püspöknek. Furcsa ez a helyzet, hogy egy püspök a király sóját megtizedelheti, de nem annyira veszélyes, mert ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha a sókamarák kivágatnak tíz kősótömböt bányáikból a királynak, akkor még egyet ki kell vágjanak ingyen a püspöknek is, elvégre só volt elég, a püspöknek pedig jövedelemre volt szüksége birtokainak fenntartásához.

Ezután már elkülönülten élik életüket településeink. Nem adogatnak egymásnak malacot egy darabig. A királyok országlásaik idején olyan perekben ítélkeztek, amelyeket nem tudott megoldani sem a falu bírája, sem a megyei ispán, de még az erdélyi vajda igazságszolgáltatása sem, vagy olyanokat, amelyekben két különböző joghatósági körzetbe tartozó egyén állt szembe egymással a jogi vitában. Ilyen esetet olvasunk ki az 1359. december 8-án Gyulafehérváron kelt oklevélből, Nagy Lajos királyunk országlása alkalmából. Ezen oklevél azt bizonyítja, hogy Kolozs joghatóságilag a király alárendeltségében van és marad, ugyanis egy itteni királyi jobbágy, hospes vagy más néven telepes, a vármegyében lakó bárók ellenében, igazáért a királyhoz fordul, pedig ez ügyben mindössze négy ökörről van szó. Érdekes tehát, hogy a perelő királyi jobbágy, a vádlott két nemes, valamint az is, hogy a perben az erdélyi vajda csak tanúi minőségben lehet jelen.

Nagy Lajos király növelni akarja az ország lakosságát és 1375-ben szabad letelepedést enged minden jobbágynak, aki földbérét lefizette. Kolozs, városi rangját ezidőtájt, szintén Nagy Lajos királyunktól kapja, ennek oklevelét a történészek 1377-re datálják. Ezzel szemben, Torda már 1297 és 1452 között mint város (civitas) fordul elő az oklevelekben, ez igen sokat elmond a város rangjáról, fontosságáról, ugyanakkor 1288-ból van az első okleveles adat az erdélyországi nemesek Tordán tartott gyűléséről, de ettől kezdve a város melletti Keresztesmező gyakran volt hasonló részleges és általános gyűlések, mustrák színhelye, ami szintén arra vall, hogy Torda előkelő helyet nyert az erdélyi városok sorában.

Sajnos Mátyás királynak köszönhetően 1470 március 26-án nem csak malacot, hanem egy egész kondát kellett ez alkalommal Kolozsvárnak fizessünk, melyben Torda segítő kezet nyújtott Kolozs polgárainak egyenként, de nem Kolozs városának. Az történt eme nemes alkalomból, hogy a Kolozsvári száz férfiak tanácsa egy jó finom boros téli estén, amikor városuk szülötte Mátyás náluk járt, arról győzték meg a királyt, hogy minek annyi kiváltságot adni itt a környéken mindenkinek: Tordának, Kolozsnak, Széknek, Dézsaknának, amikor egyszerű lenne ezeknek a joghatóságát, „az egy Kolozsvár királyi városra bízni”, megkapja majd a király úgy is a maga sóját.

A király nem engedett olyan könnyen, mert gyaníthatta, hogy gond lesz a sóval, hiszen Kolozsvár addigra már befejezte a Szent Mihály templom építését és egy újabb nagy építkezésbe kezdett: a város körüli várfal felépítésébe. Így hát csak Kolozs joghatóságát engedte át Kolozsvárnak. Lett is ebből jókora felfordulás, mert Kolozsvár megkettőzte a sókitermelést, saját javára, csakhogy a kolozsi hospesek Tordára menekültek. Adott is nekik Torda malacot, vagyis felfogadta őket dolgozni, mert a jó munkaerő az mindig elkel.

Szerencsére Mátyás király 1471. szeptember 9-én arról értesült, hogy Kolozsvár túllépte hatáskörét amikor, a Kolozs feletti jurisdictót magának követelte. Így adódott alkalma Budán kelt oklevelében, hogy a királyi joggyakorlásán esett csorbát kiköszörülhesse és Kolozs mezővárost ugyanazon a kiváltságaiban megerősítse, melyekkel Kolozsvár, Esztergom sőt maga Buda is rendelkezik. Hogy ebben Kolozsvárnak nem a belenyugvás volt a hozzáállása, az bízonyítja, hogy rá két évre Kolozs esküdtjei Vas Tamás és Baldachy Jakab Budára mentek és 1473 szeptember 16-án megerősítést kértek és kaptak Mátyás királytól 1471-ben kelt saját oklevelére. Sajnos a kolozsvári vezetés nagyon őrizte az 1470-es oklevelet, mint egy jó malacot, mert még I. János király is meg kelett erősítse a kolozsiak kutyabőrét, 1538. július 22-én Marosvásárhelyen, Verbőczi István fő és titkos kancellár keze által. Sőt ugyanezen oklevelet még 1552. március 20-án I. Ferdinánd magyar király is meg kellett erősítse Oláh Miklós egri püspök által.

Hogy a méltóságsor teljes legyen és hogy megérthessük a kolozsváriak nagy becsben tartott, immár 118 éves malacát, tapasztalnunk kellett azt, hogy a város kiváltságai 1589 május 30.-án Gyulafehérváron is megerősítésre szorultak, somlyai Báthory Zsigmond fejedelem keze aláírása és függőpecsétje által. Fejedelem írása, pecsétje ide vagy oda, azért mégsem úsztuk meg a kolozsvári malacadást. A kolozsvári várfalak állapotának felmérésére és megerősítésére a százférfiak gyűlésének 1606. szeptember 12-ei határozatát követően került sor. Amennyiben az egyes céhek nem tudták önerőből állni a megerősítés költségeit, a város a kolozsi sóbánya jövedelméből segítette ki őket.

Azért Kolozs csak lemaradt Torda mögött malacok dolgában, s mi sem bizonyítja ezt jobban mint az, hogy Torda városának jegyzőkönyvei egy 1616-os bejegyzésében arról tanúskodnak, hogy azon évben Torda város törvényszékén a kolozsiak 66 dénár perköltséget fizetnek. Hordták tehát a malacokat rendesen Tordára.

1629-ben Bethlen Gábor költségén újjáépítették a felrobbant Szabók bástyáját, melyet az 1628-ban Kolozson nyitott Bethlen tárna is szépszerével támogatott. S megemlítünk még egy további malacot, 1659-ben Barcsai Ákos a kolozsi, széki, tordai és dési sóbányák jövedelméből évi 1600 forintot adományozott a Kolozsvári Református kollégiumnak.

S hogy a jelenkor előtt még egy utolsó malacról is említést tegyek, hát a legenda szerint az 1872-es tordai malac volt a kolozsiak számára a „legjelentősebb ajándék”, valóságos fekete malac. Kolozson 1859 és 1870 között tehnikai okok miatt szünetelt a sókitermelés. 1872-ben elhatározták, hogy a középkorinak számító 70 fokosan ferde-függöleges sóbányászatot lecserélik a modernebb, gépesített vízszintes vájásra. Ekkor el kelett dönteni, hogy az új tehnológiát Kolozsra vagy Tordára hozzák be. Ennek érdekében bekértek Kolozsvárra a vármegyéhez egy láda sót Kolozsról, egyet meg Tordáról, úgymond kostolóba. Hát az történt, hogy a ládákon a cimkéket valaki kicserélte, s így a tordai sónak vélt kolozsi só bizonyulván finomabbnak, a befektetést Tordán kezdték meg és Kolozson a sóbányát végleg bezárták. Ez volt hát számunkra az utolsó tordai malac. 1902-re feltelt a sóaknánk vízzel, Dörgő lett a neve, mert valamikor nagy robajjal beomlott, s azóta híres sosfürdő lett, csak a városból lett községszékhely.

Az idő teltével azonban a Tordaiak is megkapták az ő malacukat egyiket Marosújvárról, a másikat pedig Dézsaknáról, így az ő bányájuk is bezárásra került. Tordán megmaradt ugyan maga a tárna és a közelmúltban fényesen felújították, látogatás céljából. Asztmásoknak kiválló kezelési hely, békebeli tárnák maradtak meg, természeti múzeumnak. A sóbánya modern bejárata előtt találkoztam a sókitermelés végtermékeinek elég széles skálájával: káliummentes asztali só, illatos fürdősó, sótömb a lakás levegőjének frissen tartására, magnéziumban gazdag szürke só, sótömbbe esztergát éjjeli lámpa és a sor folytatható a termelők fantáziájának megfelelően.

Ott találom egyik régi jó örmény ismerősömet, a pultja mögött s rákérdezek tájékozódás végett:

– Te itt árulod a tordai malacot?

– Igen itt árulom, nálunk mindenféle van!

– Jó, jó, de én úgy tudom, hogy itt megszűnt a sókitermelés, vagy talán nektek még van lehetőségetek az egyik sarokban egy kicsit kotorászni?

– Ó dehogy, itt tényleg megszűnt a kitermelés!

– De a termékeiden azt írja, hogy tordai a céged!

– Az is, hiszen tordai malacot árulok!

– S a nyersanyag honnan van? – Erősködöm tovább, mint akinek az oldalát a kíváncsiság nagyon fúrja.

– Honnan, honnan, hát Dézsaknáról...

MATÁNCSI ANITA

Magyarnak születtem

Kárpát medencében fekszik az én hazám,

Ott születtem én, büszke őseim tanyáján.

Bércek tetején süvít a szél,

A nyugtalan nép forrong, Európa közepén.

Futótűzként terjedő események hadáról,

A márciusi ifjak tanácskozásáról.

Március a hírvivő, forradalom zaját hozza,

A Szabadságharc győzelmét kikiáltotta.

A nép feldúltan hömpölygött a börtön felé,

Szabadságot hoztak Táncsics feje fölé.

Pentatónián indulva jutott e medencébe,

Hol kibővül a Magyar nyelv szépsége.

Kazinczy nevét említve tudja meg a világ,

Magyarnak születtem,

Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.

Gyertyafénye őrzi emléküket hőseinknek,

Nemzetiszín kokárdával emlékezünk

Kardjaitok kereszté válására.

1956

Nem érti ezt sok ember,

Ki megáradt, mint a tenger.

Egy nép kiáltott, aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

Ez lenne itt a szabadság….?

TÓTH MARIANN

Magyar-lét ön-párbeszéde

Büszkén vagyok magyar,

még, ha nem is hiszed.

Büszkén vagyok magyar,

másban én nem hiszek.

Tiportak már minket,

mindig talpra álltunk.

Kibírtunk mi mindent,

erős nemzet vagyunk.

Ez a vér csörgedez

bennem is, és értem:

őseinktől ered,

mélyből tör felszínre.

...

Hagyjam itt ezt mind?

(...Ahogy ma már divat...)

Hagyjam itt ezt mind?

Családot, barátokat.

...

Igaz, itthon sokszor

nehézkes az élet,

csalódás van olykor

társaink szemében.

...

De kint is kell dolgozni,

keményen, mint bárhol;

és alkalmazkodni,

hisz ott te vagy máshol.

Új gyökeret verni

nem könnyű más földbe;

termést lassan nyerni

erőtlen tövekkel.

Hazánkban ki marad,

ha meghalnak a vének?

Hová lesz a magyar:

eltűnik majd végleg?

...

Nem tetszik énnekem

e borús jövőkép,

a komor felhőket

fújjuk örökre szét!

Vigyük előre mi

nemzetünk és hazánk,

mint régen őseink:

dédapák, dédanyák!

Ősi erők

Elképzelt táj,

mi hajdan volt tán:

dombok, zöld mezők,

dús füvű legelők,

békés emberek,

nyugodt reggelek,

család, sok gyerek,

boldogság, szeretet.

Innen indulnak

erők nagy útjukra,

jelenig ívelve,

lélekig vezetve.

Mert közös a szó

- új nyelvet hozó -,

és közös a szív,

mi győzni tanít.

Összeköt minket

minden lélegzet,

pulzáló létünk,

lüktető vérünk.

Ez az, mit nem lehet

elvenni sohasem:

közös ősi élmény

magyar tudat mélyén.

Kormos Bernadett

Magyar vagyok, magyarnak születtem

Szülőfalum   egy gyönyörű kárpátaljai  falucska, amely a  legszebb folyó, a Tisza   partján terül el. Olyan kristálytiszta nálunk a vize, hogy megláthatjuk magunkat benne. A falut erdők és hegyek fogják közre. Olyan hely ez, amilyen szerintem csak a paradicsomban lehetett. Ebben a faluban nemcsak magyarok élnek, de valahogy soha nem hallottam ellenséges szavakat egyik vagy másik nemzet népe iránt. Mindig azt hallottam, hogy nem számít a származás vagy a vallási hovatartozás, ha az ember  igaz ember marad, szeret dolgozni és tiszteli  a körülötte élő  embereket. Emberemlékezet óta mindnyájan itt születtünk, mint ahogy a nagyapám és a nagyanyám is.  Kárpátaljai  magyarként  látta meg a napvilágot  édesapám ,  valamint  négy testvére is. Ketten voltunk testvérek,  mind a ketten  lányok.  A   nővérem  11 éves volt, amikor én megszülettem. Nagyapáék velünk éltek közös háztartásban.  Nagyapa nagyon szerette a földet, mindig azt mondta nekünk, hogy a földet szeretni és gondozni kell, mert az Isten ajándéka. Fülembe csengenek a szavai, ahogyan mondta mindig, hogy szeressük és óvjuk ezt a földet, mert ez őseink hagyatéka.

Magyarok voltunk, magyarnak születtünk. A magyar nyelvet az anyatejjel szívtuk magunkba, magyarul beszéltünk és magyarul tanított imádkozni minket az édesanyánk. Büszkék voltunk magyarságunkra és minden körülmények közepette kiálltunk mellette. Az idősebbek mindent megtettek annak érdekében, hogy tovább adják a felnövekvő nemzedéknek a magyar dalokat, verseket és népmeséket. Hosszú téli estéken összegyűlt a falu apraja és nagyja, nótákat daloltunk, meséket mondtak az öregek, melyek nagyon szépek voltak. A szüleim sokat dolgoztak, hogy mindent megadhassanak nekünk, ezért gyakran nagyapáék vigyáztak ránk. Nagyapa büszke, öntudatos magyar ember volt, aki megjárta a poklok-poklát, túlélője volt a sztálini lágernek. Örömmel hallgattam szomorú történeteit, melyeket még akkor nem értettem, ahogyan azt sem, hogy miért könnyes a nagyapa szeme, mikor ezekről a borzalmakról mesél nekem. Ekkor szembesültem először azokkal a sérelmekkel, melyeket azért kellett elszenvednie, mert magyarnak született.

Nagyon szerettem iskolába járni, különösen a magyar nyelv és irodalom érdekelt. Olyan magyar nyelv tanárom volt, aki nemcsak szerette, de ismerte és óvta is a magyar nyelvet, s mindent megtett fennmaradása érdekében. Harcosként védte, ápolta ezt a csodaszép nyelvet. Bizonyára az ő hatására nagyon sokat olvastam, érdeklődtem népünk és nemzetünk történelme és irodalma iránt. Nagyon sok versenyen vettem részt, ahol szinte mindig első helyezést értem el. Boldogan készültem a továbbtanulásra, s azt gondoltam, hogy semmi nem állhat az utamba. De nem így történt. A líceum elvégzése után szembesültem azzal, hogy kárpátaljai magyarként nincs helyem az ukrán felsőoktatásban. Nem  tudtam  tökéletesen  ukránul, ezért esélyem sem volt arra, hogy valamelyik egyetem diákja legyek, Ha be is jutottam volna valahová, akkor sem tudtam volna az ukrán nyelv ismerete nélkül befejezni a tanulmányaimat. Ezért Magyarországra mentem tanulni, ahol sokan csak az”ukrán lánynak” hívtak. Pedig magyar vagyok, csak őseim földjétől távol szakadt magyar. Sokan az évfolyamtársaim közül azt sem tudják, hogy hogyan lehetek én igazi magyar, s hol van az a Kárpátalja. Fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent magyarnak lenni egy olyan helyen, ahol  nap mint nap meg kell harcolnunk a magyarságunkért. Ahol szinte állandóan résen kell lennünk,  hogy  vigyázzunk anyanyelvünkre és magyarságunkra. Honnan is tudhatnák, hogy mindig akadnak olyan nacionalisták, akik még a tettlegességtől sem riadnak vissza, ha meghallják, hogy valaki a közelükben magyarul mer beszélni. Vannak emberek, akik próbálnak segíteni a kárpátaljai magyaroknak, de sajnos ők sem mindenhatók. Ezért kell, hogy mi magunk is harcoljunk a jogainkért és a fennmaradásunkért.

A közvetlen környezetemben is él egy ilyen harcos, az én szeretett anyukám, aki 35 éve dolgozik a helyi magyar nyelvű általános iskolában. Pár évvel ezelőtt a magyar gyerekek magyar szülei áldozatai lettek egy szándékos cselszövésnek. Volt néhány buzgó hangadó, aki elhintette a gyanakvás magvait a szülők körében, hogy be kell íratniuk a gyerekeiket az ukrán nyelvű iskolába, különben esélytelenekké válnak a továbbtanulásra. Veszélybe került a magyar oktatás. Akkor az én anyukám fáradságot nem kímélve járt házról-házra, hogy meggyőzze a szülőket arról, hogy ne tegyék ezt, mert elukránosodik a falu. Nagyon sokat győzködte a szülőket, akik nem igazán hallgattak rá. Végül sikerült elérnie, hogy mégis induljon egy első osztály. A szülők később rájöttek, hogy nem volt igazuk, A gyerekek nem tudtak beilleszkedni az ukrán közegbe, nem értették, amit mondanak nekik, hiszen nem az ukrán volt az anyanyelvük. Ők magyarnak születtek, magyarul gondolkodtak. Egy-két év elteltével lassan a gyerekek visszakerültek a magyar iskolákba, s Istennek hála ma 135 gyerek tanul az alsó osztályokban magyar nyelven. De az idő kerekei forognak, az élet megy tovább és az események is követik egymást.  Folyamatosan  születnek ötletek egyik- másik ember fejében, amik félelemben tartják a kárpátaljai magyarokat. A legutóbbi ilyen remek ötlet az volt, hogy fel kell mérni a magyar iskolákban oktató pedagógusok ukrán nyelvtudását, csökkenteni kell a magyar órák számát és növelni az ukrán órák számát.  .Szerencsére az  összefogás meghozta gyümölcsét, a rendeletet visszavonták, de vajon meddig? Vajon mi lesz a következő ötlet, ami megkeseríti az itt élő magyarok életét? De mi nem hátráló, harcos magyarok  vagyunk  és nem hagyjuk eltiporni magunkat. Büszkén vállaljuk magyarságunkat, ápoljuk és védjük hagyományainkat. Az iskolákban megemlékezünk a magyar ünnepekről, emléket állítunk a magyar történelem fontosabb eseményeinek és átadjuk hagyományainkat a felnövekvő nemzedéknek. Tudjuk, hogy csak addig élhet a magyar nyelv, ameddig magyarul tanulhatunk az iskolákban, magyarul imádkozunk a templomokban. Nemcsak az a fontos, hogy milyen magyarok voltak az őseink, hanem az is, hogy mi milyen magyarok vagyunk és hogyan fognak ránk emlékezni az utódaink. Vajon büszkeséggel fognak-e gondolni ránk, vagy esetleg szégyentől piruló arccal fogják emlegetni tetteinket?

Az anyaországtól elszakadva, elhagyatottan, reményvesztetten kellene élnünk, de ez nem jellemző ránk. Magyarország nem hagy el bennünket, felénk nyújtja segítő és óvó kezét, s mi bizalommal kapaszkodunk minden kis fűszálba, minden apró reménybe, minden felénk kinyújtott kézbe. Tesszük ezt népünk szebb és jobb jövője érdekében. Mert magyarnak lenni nagy felelősség. Még az anyaországban is magasztos feladat, nem pedig itt, ahol bármely percben veszélybe kerülhet gyermekeink jövője.

Sokan közülünk elmennek, elmenekülnek az itt ránk leselkedő veszélyek elől, s külföldön kezdenek új életet. Pedig ott is vannak nehézségek, s nem az a probléma megoldása, ha homokba dugjuk a fejünket  vagy esetleg hátra hagyjuk azokat. Harcolnunk kell, s minden erőnkkel arra törekedni, hogy még jobban virágozzon nemzetünk és maradjon fenn az idők végezetéig.

Az én nagyapám mentesülhetett volna a sztálini terror borzalmaitól, ha kimondott volna egy mondatot, amit soha nem tett meg.  Csak annyit kellett volna mondania, hogy ő nem magyar, s akkor nem töltött volna embertelen körülmények között két évet távol a családjától,  gyerekeitől. De ő büszkén és nyíltan vállalta magyarságát , dacolva a halál gondolatával is. Amikor nagyon sokan itt hagyták szülőföldjüket, akkor az én apukám azt mondta: „ Én itt születtem, itt tanultam őseim nyelvén beszélni, itt nevelkednek a gyerekeim ,  én nem hátrálhatok meg, nekem itt van dolgom. Az a kötelességem, hogy átadjam a magyarok örökségét gyermekeimnek és unokáimnak.” Akkor én, aki ezeken az eszméken nevelkedtem, hogy is ne lennék büszke magyarságomra? Hogy is tudnám akár csak egy percre is elfelejteni, hogy mivel tartozom őseimnek, szüleimnek? Ha  akarnám sem tudnám megtagadni származásomat, mert a kárpátaljai magyarok drága árat fizettek és fizetnek még ma is azért, hogy magyarnak születtek. Nekem célom van itt, tovább kell vinnem az örökséget. Hirdetnem kell nagyapám utolsó hozzám intézett  szavait: : „ Kislányom! Soha ne feledd el azt, hogy magyarnak születtél. Mondd el a gyerekeidnek és az unokáidnak, hogy legyenek büszkék magyarságukra, őseik hagyatékát őrizzék és vigyék tovább. Harcoljanak azért, hogy soha  ne   válhassanak  emberek mások akaratának szenvedő áldozataivá. Ha valaki elhagyja és megtagadja hazáját és nemzetét, akkor szólítsd meg bátran, ne hagyd szó nélkül, hogy ne tagadja meg a gyökereit,ne szégyellje a származását,harcoljon magyarsága mellett, a magyar nemzet fennmaradásáért, ahogy mi is megvívtuk a magunk harcát. Megbűnhődtünk, pedig csak annyi volt a bűnünk, hogy magyarnak születtünk. Én büszke vagyok a származásomra, magyarságomra és református hitemre. Örülök, hogy magyar emberként, hitben  és sorsommal megbékélve éltem le az életem és úgy is halok meg. „

Megígértem, hogy nem adom fel és harcolok a nemzetemért, s teszem ezt azért,  mert  „magyar vagyok, magyarnak születtem „ …

  Kormos Bernadett vagyok. Kárpátalján, Tiszabökényben élek és 18 éves vagyok . A Miskolci Egyetemen tanulok. Amit írtam, az a valóság, mi tényleg így élünk itt Kárpátalján : szegényesen, de büszkén származásunkra .A kárpátaljai szülők emberségre, nemzeti öntudatra és  népük iránti tiszteletre nevelik a gyerekeiket. Van, aki aztán továbbviszi a hagyományokat, és olyanok is akadnak, akik nem vállalják fel magyarságukat. Szerencsére az utóbbiak vannak kevesebben.

Hollós Attila

Büszkén vállalom

Habár lábam idegen földön kóborol

a magyarságom az én feszületem.

Remélem hontárs kéz, mi elhantol

s hazám földje terül majd felettem.

A szívem, mely jól tudja hol a hazám

odahúz, jöhet bármily viszontagság.

Legyen ott háború, mindig számíthat rám

vagy forradalom,  minek tétje szabadság.

Háborgó tengereinket elapasztották

de a víz fodrozódik, hullámok csapnak fel.

S bár láncainkat újra ránk aggatták

a tenger rozsdát hord a szemekre fel.

Vonhat kardot elmém ellen az elmúlás

állhatatos és halhatatlan katonája.

Nem feledem,  magyarnak lenni áldás,

és én leszek a haza szolgálója.

Szántson végtelen mély ráncokat,

barázdákat az idő ekéje arcomon.

Mindig szívemben lesz a tudat,

magyar vagyok és büszkén vállalom.

Nézd…

Nézd, ahogy a hajnal gyöngyöket

varázsol a falevelekre,

melyek aztán tovagördülnek s

lehullnak az anyaföldre.

Nézd a fák ágai között megbújó

dalos kis pacsirtát,

végtelenül vidám cinegét, miként

repülni tanítja fiókáját.

Nézd a mezőn virágzó piros

magányos pipacsokat,

lassan bandukoló és békében

legelésző állatokat.

Nézd, lábad előtt hever a Dunántúl

minden szépsége

ha megmászod a Mecsek dombjait

s letekintesz e mezőre.

Nézd, amint a Duna kanyarogva

kettévágja az országot,

kacsint egyet a Tiszának s

szeli tovább a távolságot.

Nézd, ahogy tengerünket

hullámok fodrozzák,

mialatt nekiiramodnak

és a partot nyaldossák.

Nézd az Alföldet miként

nyújtja a horizontot,

a síkságot, mi ellepi az

egész Hortobágyot.

Végül menj fel a Kékesre és

nézd, mit találsz ott,

mert az a hely,mi megmutatja

neked Magyarországot.

Istenem, mondd

Istenem, mondd, meddig kell tűrnünk?

Mikor köszönt végre minket a hajnal

mivel megáldod egyszerű életünk

s lesz végre, mi minket vígasztal?

Szenvedjünk? De meddig? Ó, uram

Nem áldoztunk eleget kegyedért?

Nem álltunk fel mikor jött a roham,

küzdöttünk halálunkig szabadságért?

Talpra állt már a magyar, két lábra,

bár ingoványoson nehéz volt megállni

honfitársa életét oltotta halomra,

megbocsátást sem mer remélni.

Fohászkodott naphosszat mankóért

amivel újra tudna egy lépést tenni,

kinyújtotta kezét segítő kezedért;

te elfordultál, hagytad összeesni.

Ott heverve, kutyáink vacsorája lettünk

s lám, elfelejti szeretni a földet a magyar

megváltásért hiába szenvedünk

elad minket honatyánk, nem lesz ugar.

Mígnem lesz egy, ki hazáját honnak érzi

és szívét vadul öleli a hazaszeretet

akkor a magyarságot senki nem temeti

mi pedig nem kérjük többé segítségedet.

Mihala László Attila

A 31 éves Professzor Úr!

Mihala Ferenc, a bátyám 1951-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Még abban az évben, ősszel már a Miskolci Műszaki Egyetem adjunktusaként elkezdett dolgozni.

1956-ban a diákokkal együtt vonult fel, hogy országunkban szabad legyen a gondolkodás és az élet.  Egy fényképen látjuk, amint az első sorban halad Miskolcon.

A Diákparlament kérésére ő lett a tanácsadójuk.

Ebben a beosztásában beszélt a Borsod megyében tartózkodó szovjet csapatok vezetőjével, aki mondta ők nem akarnak beavatkozni, ők már mennének haza a családjukhoz.

Mozgalmas napjai voltak bátyámnak. Voltak Budapesten és más vidéki városokban is. Mindenhol egyetértéssel találkoztak és megegyeztek közös állásfogásban. Felvették a kapcsolatot a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal is és  annak mintájára november 2.-án megalakították a Nagy Imre kormányt támogató Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, amelynek elnökévé választották.

A Nagy Imre kormány megalakulása reménnyel töltötte el a szabadságunkért összefonódott magyarokat. 

A remény egy jobb életért sajnos csak rövid ideig tartott, mert az 1848/49-es szabadságharcunkhoz hasonlóan az 1956-os szabadságharcunkat is az oroszok verték le.

És következett a megtorlás.

A Nemzeti Tanács „bűnének” tárgyalására lerendelték Budapestről Miskolcra a hóhért.

Az ügyész meg is kérte a halálos ítéletet a Nemzeti Tanács elnökére, azaz a bátyámra.

 Pár perc múlva már egy külön szobába vezették, ahonnan kilátott az udvarra és nézhette, hogyan leng a kötél a felállított akasztófán.

Bent folytatódott a tárgyalás és az ülnökök nem írták alá az ügyész által kért halálos ítéletet, így a bíró nem hozta azt meg és az ügyésznek meg kellett elégednie a bátyámra kiszabott 15 évi börtönnel.

És elkezdődtek a börtönévek. Bátyám egy cellában volt Göncz Árpáddal és Mécs Imrével.  Sokat beszélgettek, de nemcsak egymás közt, a börtönőrökkel is.

Egyszer a váci börtön egyik vezető tisztséget betöltője kihívatta a bátyámat egy beszélgetésre a vezetők irodái melletti kertbe.

Arról érdeklődött, hogy mit tanácsol az elítélt bátyám, hogy az ő most érettségiző gyereke hova menjen továbbtanulni. Beszélgettek még más dolgokról is és jól eltelt az idő.

• Magának már ebédelnie kell, ezért menjen.

Bátyám visszatért a cellájába és felvette az asztalról az ebédjét. A többiek szóltak rá.

• Te meg minek eszel? Hát éhségsztrájk van.
• No ezt nem mondta a börtönös főnök.

A kaját egyértelműen visszarakta a bátyám és ő is elkezdte az éhségsztrájkot.

Már másnap elkezdődött az éhségsztrájk megszervezőinek a felelőségre vonása.  A cellában - ahol a bátyám - volt őt tartották a legbűnösebbnek, ami azzal járt, hogy egy egyszemélyes sötétzárkába helyezték a börtön épület pincéjében.

 Rendkívül nyomasztó érzés volt ott lenni. Nem lehetett senkivel beszélgetni, nem lehetett semmit sem látni.

Másnap egy tábla csokoládét vitt a börtönőr a bátyámnak.

• Professzor úr fogyassza el, ne éhezzen és nehogy beteg legyen.
• Én csak adjunktus voltam az egyetemen és éhségsztrájk van. Én nem fogok enni.
• Professzor úr. Szegeden én őriztem Rákosi Mátyást a Csillagban, amikor ő is éhségsztrájkolt és én hordtam be neki a csokoládét, amit a szabadlábon lévő társai adtak nekem és még jól fizettek is a csokoládé behordásáért.
• Köszönöm, de én nem fogom megenni. Én éhségsztrájkot folytatok.  Vigye haza az unokáinak én küldöm nekik.

-   Professzor úr éhségsztrájkot folytatott Rákosi Mátyás is és mégis megette. Egye meg a professzor úr is.

- Nem eszem meg. Van egy különbség köztünk. Őt Rákosi Mátyásnak hívták, engem pedig Mihala Ferencnek.

Ezerkilencszázötvenhat

Van egy érzés, amely szívem legmélyebb pontjára hat,

A huszadik század legszebb forradalma volt ezerkilencszázötvenhat.

Múlik az idő, de nem múlik el egy csodás gondolat,

Mennyivel szebb lett volna életünk, ha győz ezerkilencszázötvenhat.

Az utcán szovjet tankok dübörögtek, hogy sárba tapossák a magyart,

A pesti srácok harcoltak, hogy győzzön ezerkilencszázötvenhat.

Szívünkben hálával él mindig ezen gondolat.

PATAKI MÁRIA ERZSÉBET

Ötvenhatról

A nagyszülők ötvenhatról mesélnek,
Ősz a hajuk,hangjuk megremeg,
Az unokákat ölükbe ültetik,
Hallgassátok csendben gyerekek!
Kis hazánkban lelkesedtek sokan,
Az utcákon állt sok barrikád.
Fegyvert fogtak,kokárdát feltűztek,
Álmuk volt az áldott szabadság.
Az ellenséges tűzerővel szemben,
Küzdöttek ők mindhalálukig,
Sortűz dördült, szerte a hazában,
Nem jutottak el az álmukig.
Édesanyák ,feleségek sírtak,
Süvített a novemberi szél,
Sok családot szét is szakítottak
Meg sem álltak a határokig.
Hatvan éve szerte a világon,
Emlékeznek magyar emberek,
Kanadától,Ausztráliáig,
Imátkoznak a hősök felett.
A nagyszülők,egy békés világban,
Összefogják a csalá dokat,
Az unokákat az ölükbe ültetik,
Megvalósították álmukat.

Ötvenhat hangja

Öleljétek fiaitok anyák!
Adjatok harcukhoz erőt!
Indulnak egymást segítve,
Vágyva egy szabad jövőt.
Megmutatják a világnak,
A pesti srácok erejét,
Tűz ég az Ő szívükben,
Mindegyik meghalni is kész.
Elvesztenek egy bajtársat,
Helyére ötvenhat áll ,
Hiszik a zsarnok halálát,
A barrikád mindenkit vár.
Nap süt,vagy borus a világ,
Csapatuk bátran megy tovább,
Kezükben,nemzeti zászló,
Zengik a szabadság dalát.

Repülnek gyorsan az évek,
Dicső tettük nem halovány,
Sok szívben hatvan éve élnek,,
A zsarnoknak hült helye már.

 F.  Pusztai   Karolina

Visszaemlékezés

Fercsák László

„Szüleimtől és tanáraimtól kapott haza iránti szeretetemet, a becsületet és tisztességes emberhez méltó lelkületet, mindig a szemem előtt tartva éltem és élem ma is az életemet, akár a megpróbáltatások során bármikor .Pár nap és befogom tölteni a 79. évemet. Nehéz  és megpróbáltatásokkal telve múltak el felettem az ifjú éveim. Felnőttként pedig sokáig pofonokat kaptam 1956 miatt. Erős akaratom és hitem segített abban, hogy kiszolgáltatottság nélkül előre tudjak lépni. Soha nem hajlottam meg kommunisták előtt, még akkor sem, amikor tudtam, hogy nagyon sok nehézségbe fogok ütközni. Nem engedtem, hogy elvegyék tőlem és megtiltsák azt a hitvallásomat, hogy MAGYAR VAGYOK ,MAGYARNAK SZÜLETTEM”

Kilenc éves voltam, amikor édesapámnak eltört a bokája .Az összes földműves munka rám maradt, szántás, vetés betakarítás. Bizony jó kis megpróbáltatás egy gyermeknek. Helytálltam, édesanyám beteges volt, a beszolgáltatások meg szorították a családot.

 Kemény hetek és hónapok következtek,iskola után ki a mezőre. Szerencsémre szerettem a földet és a természetet.  Alig értem fel az eke szarvát,  a jóltartott tehenek szót fogadtak,utánam meg fényesedtek a barázdák. Az őszi betakarítás  meghálálta az egész évi munkát. 

A  II. Világháború után az első tanítási napon  szomorúan vettünk tudomásul , hogy lekerültek az iskolában a keresztek a falról, vörös csillagos , sarlós,kalapácsos címer vigyorgott ránk. Hazafias énekeket, amit nagyszüleimtől és édesapáméktól tanultam, csak hegyen a pincében énekelhettük.  1948, Aradi Vértanúkról, Kossuth Lajosról és  Trianonról titokban mesélhettek. Az I. és a II. világháborút megjárt hozzátartozóink a legnagyobb csendben emlékeztek. Don-kanyarból lesoványodva hazatérő keresztapám, csak disznóöléskor ölelgethette meg a bajtársát, akit hátán cipelt kilométereken át ,az embertelen hidegben . Mennyi titok volt, amit gyerekfejjel hallgattam. Apám szigorúan megfenyített , senkinek semmiről nem beszélhetek, amit tőlük hallottam. Amikor be kellett, hogy álljak úttörőnek nem vette jó néven. Haragudott érte, hogy lepaktáltam a kommunistákkal.

 Az I. világháborút, és a fogságot megjárt  nagyapám  igen rossz véleménnyel volt az oroszokról meg az  új pártról, nem nevezte tiszta és becsületes szervezetnek.

Édesapám, aki igazából neheztelt az apjára , ezt az egy kijelentését elhitte. Látta és tapasztalta idehaza  a háború idején milyen emberek az oroszok, mondani persze csak egymás között mondták ,akkor is csak halkan, hogy más ne hallja.

 Nagyapámat  híres prímásként tartották számon,  nem volt olyan esküvő, ahol ne az ő bandája húzta volna a talpalávalót.  Büszke is volt arra, hogy az I. Világháborúban a tiszti kantinban a német zenészekkel együtt muzsikáltak. Igen ám, azok kottából, ők meg fejből, ha elfogyott a gyertya és a tisztek még mulatni akartak, a magyarok kotta nélkül is tudtak  zenélni.

Édesapámra ,míg puskát nem fogtak rá, hogy aláírjon a termelőszövetkezetnek , marad a maga gazdája . Utána bármennyire is szorongatták a pártba nem lépett be.

A megélhetés miatt 1945-ben, majd 1956-ban   Szentendréről a visszaköltözött 3 leányával édesapám testvére . Apai nagyapám a 3. feleségével élt együtt.  Az új feleség   a nyári szünetre hazahívta a fiát, mondván ellesz itt a falun, meg enni is bővebben jut, mint a fővárosban.  A családi erdőből a fa vagonban indul Budapest felé, hogy a mostohafiúnak jobb világa legyen fent a fővárosban. Apám és a testvérei nem  vették jó néven. Nagy érték volt a fa, főleg pénztelenség miatt.   

Anyai nagyapám sem  tudta  teljesíteni  a leadási kötelezettségét. Édesanyámékhoz fordult.   Az egyezség szerint  két ló volt a tét. Ha pénz nincs viszik a lovakat.  Összedugták a fejüket és arra az elhatározásra jutottak, hogy a két ló kell a földek megműveléséhez. Előteremtik a pénz, a lovak közül egyiket  nagyapám   átadja   a pénz helyett  az édesanyáméknak. Papír nem készült róla, csak a becsület szóra hivatkoztak. Anyai  nagyapám második felesége jó viszonyban volt a falusi vezetőkkel. Rájuk hallgatott .  A pártot nem az egyezség, hanem a beszolgáltatás érdekelte. Felrúgta becsületszót.  Nem kaptuk meg a lovat, így továbbra is a két tehén szolgált  igásállatként . Ott maradtunk pénz nélkül.

1952.

Az általános iskola elvégzése után Zalaegerszegre kerültem Zrínyi Miklós gimnáziumba. Igazából föld szeretete miatt, inkább a mezőgazdasági technikumba kellett volna mennem, de a szüleim  nem engedtek el távolabbra, édesanyám és édesapám betegsége miatt.

Az első évben nem is volt gondom,  sajnos beteg lettem, a II. osztályt ismételnem kellett.

 Bekerültem egy kommunista vezetők gyerekivel feltöltött osztályba.

 Kicsi és sovány voltam, meg számukra a parasztfiú.

 Többször kerültem velük konfliktus helyzetbe, a szerencsém az volt, hogy a gimnáziumba voltak tanárok és tanulók, akik más véleményen voltak, mint ők.

Titokban mindig meg tudtunk beszélni mindent.

A reáltárgyak egy kicsit nehezebben mentek, a magyar történelem , az irodalom és a versek mindig sikerélményhez juttattak. Az irodalmat tanító tanárnő, velem mondatta el nagy költőink aktuálisan megtanulandó veseit. Az osztály parasztgyereke mindenkinél jobban tudott  szavalni . Ilyenkor  csend lett az osztályba. Petőfi Sándor, József Attila,  Arany János költeményei úgy ragadtak meg a fejembe, mintha  az agyam egy szivacs lett volna. Boldog voltam, ha szavalhattam. A városi kommunista vezetők gyerekei nem is nézték jó szemmel, hogy a tanárnő kitüntető odaadását egy falusi parasztgyerek tudása  mellett. Szavaló versenyt nyertem. Országos megmérettetésre szerettek volna küldeni. Nem vállaltam. Nem mondtam meg, hogy nincs az utazáshoz pénzünk, meg különben is már napok óta lázasan jártam  az iskolába. Az orvoshoz is későn mentem , száraz mellhártyagyulladást kaptam. A tanulást nem hagytam abba, petróleumlámpa mellett, mindennap, fáradtan  kitartottam. 

Beteg édesanyám mellett egyre nehezebbek lettek a napjaim, osztályfőnököm tudomást szerzett az otthoni állapotokról, biztatott, hogy érdemes tanulnom, ne adjam fel. Engedélyezi, hogy a sok hiányzás ellenére leérettségizzem.

 Szüleim miatt,  választanom kellet. A föld vagy az érettségi. Én a földet választottam, legalább is egyenlőre. Majd 1958-ben befejezem a gimnáziumot, persze ha hagyják, mert ott volt mögöttem az 1956 októberében  és novemberben történt események. Mentségkén egyetlen kapaszkodóm volt.

1956-V.2-án belépett a z Önkéntes Tűzoltó Egyesületbe.

Fontos volt, mert a faluban lévő zsuppos házakat is féltették, leéghetnek, meg  a leadási kötelezettség miatt a határt is őrizni kellett, nehogy az Isten nyila helyett valaki felgyújtsa.

Sokszor kellett helytállni nem csak tettekben, hanem szóban is. Csitítani kellett a kocsmába az elégedetlen fiatalembereket. Soha nem tudtuk, hogy van-e ott közöttünk tégla, aki szépet teszi ,aztán alig várja, hogy beáruljon bennünket. Egy idő után már láttam, hogy jobb lesz, ha saját otthonunkban adunk helyet a barátoknak. A pince és az istálló fala hallgatott. Ki kell várni a lehetőséget.

 Édesapám szerint a Magyar egy darabig tűr, aztán derekára köti  a kardját, még akkor is, ha régóta rozsdásodott a szögön. Türelem rózsát terem. Századok jöttek és mentek. hatalmas birodalmak oszlottak köddé, de a Magyar az mindig Magyar maradt. Árpád Apánk óta vigyázza a Kárpát-medencét. Él és hal a nemzetért.

Az én falum bátor emberinek emlékére.

 Ezek az emberek velem együtt nem hajtottak végre eget rengető dogokat. Azt mutatták meg, hogy számunkra a haza szó mit jelent. Mit jelent Magyarnak lenni. Nem voltak véráldozatok, csak megalázott megtört, bebörtönözött  és elnémított emberek.  Várták Magyarország feltámadását, hittek őseink örökségében és az általuk ránk hagyott és átörökített hitben.

1956 október 23.

 Iskolában voltam Zalaegerszegen. 18 éves hazafias érzelmű tanulókként , a hír hallatára, hogy Pesten kitört a forradalom, mi sem tétlenkedtünk. A táskánkat a honunk alá csapva elindultunk Zalaegerszeg utcáin. Tudtuk, hogy merre vannak gyűlölt vörös csillagok. Felpakoltunk kövekkel, s amerre mentünk ledobáltuk a csillagokat, kísérőink meg nagy ováció közepette taposták széjjel. Semmi esélyük nem volt ezeknek  szimbólumoknak, hogy régi fényükben visszakerüljenek a helyükre. Éljeneztünk, hogy végre csillaghullás van. Szavaltuk és énekeltük, mindent, ami csak be volt tiltva. Zengett a Székelyhimnusz!

A vasútállomás előtt  a szabadságszobor, dicső felszabadító szovjet hadsereg emlékére állt méltóságteljesen.  Bármikor  ha  megközelítettük , titokban leköpködtük.   Most előttünk volt a lehetőség.

- Le kell döntenünk!

- Oroszok menjetek haza!- skandáltuk és mentünk a szoborhoz.

Odaérve ,a táskákat félretettük. Az emlékműre  felkötöttük  a kötelet. Közös erővel le akartuk dönteni. Nem ment. Valaki teherautót szerzett, köteleket újra  felkötöttük.

•  Mos húzd!- kiabáltuk egyszerre. A kötél reccsent,megfeszült , de az emlékmű  nem dőlt le.
• Nem vagyunk elegen. Kitud valami más erősebb gépet szerezni? - kérdezte valaki.
• Én!- kiabálta  Pista.

Szaladt a közelben lévő olajosokhoz. Egy dömperrel tért vissza.  Megint felkötöttük a köteleket, a két gép erejével, már a szobor megadta magát. Hangos reccsenéssel ledőlt. Ahányan voltunk felálltunk rá és énekeltük a himnuszt. Győzelem ittasan álltunk a ledöntött és összetört emlékművön. Az idő múlására senki sem figyelt. Legalább ennyit mi is tettünk, a pesti fiuknak a magunk módján próbáltunk segíteni.  Egy hazánk van, Magyarország.

-  Éljen Magyarország! Ruszkik haza!- kiabáltuk ,ahogy a torkunkon kifért.

 Egy szőke fiú azzal a hírrel jött, hogy ránk küldik a  katonákat. Valami ellenállás van,a város laktanyájában , valakit agyon is lőttek parancsmegtagadás miatt. Jobb lesz ha szétoszlik a társaság. Nem nagyon törődtünk vele.

 Egy lány lélekszakadva futott és teljes erővel kiabálta.

- Rédics felé mindjárt indul a vonat, gyorsan gyertek, mert lehet, hogy a következőt már nem fogják elindítani! 

Szepi bácsi a gőzös vezetője sípjellel figyelmeztetett is bennünket, s csak lassan engedte kigördülni a hatalmas mozdony által húzott szerelvényt.

 Futó lépésben még felkapaszkodtunk az utolsó vagonra. Mint kiderült tényleg napokig nem is volt vonatközlekedés.

Az események a falunkat is lázba hozták.

1956. október. 27.

 Náprádfán kihordták a tanács iratait, főleg a begyűjtési dokumentumokat, s elégették. B. Béla, aki begyűjtési megbízott volt, odaszaladt ,hogy leállítsa az embereket.

- Ezt neked!- kiabálták   és verni kezdték, nemhogy az égetéssel felhagytak volna. Közbeléptem, kértem őket.

-         Emberek engedjék el ez a szerencsétlent, hiszen az nem hibás semmiben, neki csak a feladatát kellett teljesíteni. Tudják jól, hogy a tanító szülei nem tehetnek arról, hogy a fiukat ezzel a feladattal bízták meg.

B. Lajos  földhöz vágta sapkáját.

- Engedjétek el őket, menjenek a büdös francba!- harsogta. Elengedtek  bennünket. A többiek, meg tovább rakták a tűzre az iratokat . Lassan  kijöttünk a bámészkodók között.

 Béla a barátom Gutorföldén már nem ment oda, hogy megakadályozza az égetést.

 1956 .október. 28.

 Gutorföldén  megalakult  a forradalmi tanács.  Iványi Gézával  az élen.

Megszervezték a nemzetőrséget. Sokan voltunk fiatalok, akik büszkén vállaltuk a feladatot. Kettesével, hármasával voltunk beosztva I.VH. karabélyt kaptunk, töltény nélkül. El is neveztük gyíklövőnek, hiszen a szuronyával gyíkot még csak felnyársalhatunk, de töltény nélkül semmit sem értünk vele, csak megfélemlítésre volt alkalmas.

Felügyeletet tartottunk a pártitkár házánál, meg a kommunistáknál , a falu rendjét kellett biztosítani. Senkinek ne jusson eszébe gyújtogatni, elég volt, az iratok, meg a könyvek égetése.

 Ha jól emlékszem kettőnél többször nem is került rám a sor. Párom N. Jóska volt.

1956. november 4.

Unokanővéremék lakodalma igen különös körülmények között zajlott. A vendégek is híján voltak, féltek elhagyni az otthonaikat.

A lakodalmas házhoz hoztak egy rádiót, ami titokban szólt. A zene úgyis el fogja nyomni, talán nem lesz senki köztünk besúgó. Nagy Imre beszédénél mindenki csendben volt. Aztán éljenezni kezdtünk. A cigány rákezdett a tiltott énekekre. Szólt a Székelyhimnusz, sírtak az öregek, akik megjárták a háborúk poklait. Táncoltunk vigadtunk, ahogy csak lehetett.  Ezen az estén a lakodalmi társaság aszerint mulatott, amit a rádióból közvetítettek. Amikor azt hallottuk, hogy lövik Budapestet, mindenki sírt. Oda lett a parasztok egyetlen álma. Nem, hogy kimennének a ruszkik, hanem még szét is lövik a fővárosunkat. Az amerikai haderő nem jött segíteni, pedig bíztak az emberek bennük.

1956 november 6-8.

A forradalom leverését követő napokban, mind a nemzetőrséget teljesítő legények a kocsmába gyűltünk össze. Mindenki tudta, hogy a váratlan fordulat után, mindent meg fognak torolni a kommunisták. Kádár János az oroszok pribékje. Az elsők, akiket le fognak tartóztatni a faluból, a forradalmi tanács tagjai, aztán az irat megsemmisítők,  és a nemzetőrséget vállaló fiatalok . Legkésőbb a szimpatizánsokra fognak majd rá valamit. Megvolt azoknak a módszerük, megtanulták az oroszoktól, fegyvert annál találtak rejtegetés címszó alatt, akinél akartak.

Egyetlen kiút van elhagyni az országot. Irány Amerika, Anglia vagy Ausztria. Gyorsan el kell tűnni.

Magam is elmentem a találkozásra. Felpakoltam egy kis ennivalót meg innivalót. A kocsmából azonban visszafordultam. 

Eszembe jutott édesapám mondata,  amikor  keservesen tanultam az orosz leckét. Soha ne felejts el fiam, hogy te magyar vagy és annak is születtél! Vállaltam, hogy nemzetőrként a hazát védtük, igaz hogy lőszer nélkül voltunk. Talán nem veszik érte a fejemet.

Az iskolai dolgomat az emlékműdöntést, csak egyetlen egy falubeli látta, aki épen akkor szállított gabonát a malomba, az Állami gazdaság autójával, az meg biztosan nem árul el.

 Mikor hazaértem édesanyámat könnyek között találtam a konyhába, édesapám meg az istállóban siratott. Mikor meglátott csak annyit mondott.

• Jól van fiam,látom Magyar maradtál, nem hagytad el a hazád!

 Azok közül a fiuk közül akik, elmentek  megkaptam N. József. levelét, amiben közölte, hogy szerencsésen  megérkezett egy új világba.

Ez a levél ma is megvan.

 A gimnáziumot nem sikerült befejeznem, nem tudtam leérettségizni, nem engedték, hogy folytassam.

 Ahogy gondoltam nem kaptam egyéb büntetést, csak  feketelistára kerültem, az akkori tanácselnök küldte meg a feljelentést rólam.

Büntetésül Abasáron szolgáltam le a 2 év katona időt. Nem engedték, hogy halasztást kapjak és bepótoljam az érettségit.  Mire hazaértem mindenünket elvitt a TSZ. A Termelőszövetkezetből nem adták ki az eltávozási papíromat. Paraszt lévén kellettem volna kocsisnak,  a saját lovunk mellé, amit elvittek.

Az 1956-os tevékenységem miatt, nem vettek fel vasutas iskolába. Eltanácsoltak vizsga előtt a könyvelői iskolából, szóval bármibe kezdtem nem jött össze. Hosszú volt az út, mire magam lábára tudtam állni. 

1960-as évek elején a szomszéd faluban utat építetek a sáros erdei szakasz helyett. Szerencsémre a Bányaipari tevékenység is népgazdasági feladat volt. Így kerültem oda blokkosnak, majd traktorosnak és nehézgépkezelőnek.  Sok utat építettünk, vagy igazítottuk vissza  az olajosoknál a fúrótornyok helyét. Bejártam  fél Magyarországot. Láttam, ahogy a  bőrünkön gazdagodnak meg egyes vezetők. Jó pártagok voltak, építették a hazát, úgy, hogy nekünk mindig csak a morzsa maradt, ők voltak  a húsos fazék mellett .Észrevétlenül építhették kicsinyke kis nyaralójukat a Balaton mellett. Sokszor és sokat kellett némán elhallgatni. Tűrni és várni arra, hogy újra kimondhassuk azt, hogy” Magyar vagyok, magyarnak születtem „

A rendszer változtatáskor kaptam vissza az 1956-ban kiállított anyakönyvi kivonatomat. Tudtam mit tettem, nem kértem ki, a rólam írottakat. Lehet, hogy ezt mégis csak rosszul tettem? Bár tudtam, hogy sokan voltunk,1956-ban , akik csendben harcoltunk a hazáért.

 1995-ben  munkanélküli lettem, ami fél évre 11 500 FT. végkielégítéssel és 6 hónap munkavállalási tilalommal járt. Mozigépészként  mentem nyugdíjba,1996-ban. Hihetetlen kevés pénzzel, 2 800 Ft-al, a vezetőség alig fizetett be  A TB-nek a külsős munkavállalók után. Természetesen  évtizedeken keresztül velünk ezt a tényt nem közölték. Egyetlen segítségem volt a pontos nyílvántartásom, amit 10 évre visszamenőleg be tudtam mutatni. Így 6 800 Ft lett egy év múlva a nyugellátásom.

Ma  kiegészítésekkel együtt- 74050 Ft nyugellátásom van.

Sajnos a sok megpróbáltatás nem tett jót az egészségemnek. 1998-ba saját erőmből épített kis gazdaságom mellette egy ficsúr lekommunistázott. Nem tudtam elfogadni ezt a tényt. Kemény megkérgesedett tenyerem és  a hazáért fájó szívem porig alázottnak vélte  a kimondott szót, hogy kommunista. Nem tudtam feldolgozni, hogy azzal vádolnak meg, ami ellen mindig is harcoltam. Depresszióval kórházba kerültem. Most fekvő beteg vagyok elhatalmasodott szervezetemen a Parkinsonkór.  Sokan vagyunk, akik súlyos árat fizettünk magyarságukért, de egyenes derékkal állhatunk ma is a gyermekeink és unokáink elé. Méltó példaként mondhatom el, amire édesapám tanított , hogy Magyarnak születtem.

 1956  december . Titkok és rejtélyek. Vajon hová visz az út?

Házunk a faluban jobb oldalt  utolsó ház . Tudták, hogy édesapámnak lovai vannak meg azt is , hogy nem kell tőlük félni.

Késő délután  megállt a ház előtt egy fiatalasszony  a gyermekével.

Édesapám,behívta. Látta a kezében a gyereket,  meg az is , hogy egy bőrönddel áll még távolabb valaki,  egy férfi, aki talán  a férje.

Tétován nézegettek az udvar felé. Édesapám megkérdezte tőlük.

-         Hová tartanak ?

-         A határ felé!- hangzott nagyon csendesen a válasz! Az utolsó házhoz küldtek, ott biztosan segíteni fognak. Eddig vonattal jöttünk, de  innen már veszélyes az utazás.   Segíteni kellene.

-         Mit?

-          Hogy el mehessünk. Azt mondták innen még messze is van, meg veszélyes is .

-         Az bizony igaz , gyűjenek csak be, egyenek, igyanak,  pihenjenek egyet ,aztán meglátjuk mit tehetünk.  Többet nem kérdezett.

 Édesapám a helyi orvost szokta beteghez vinni, lovas szekérrel a szomszédos falvakba. Talán most ez segíthet. Ha az orvos nem is, de a ruhája az biztosan. Gyorsan átment   az orvoshoz és  elkérte a kucsmáját  meg a télikabátját. Nem sok ideje volt, hogy elmondja miért kellenek a ruhadarabok . A Dr. úr meg nem is firtatta. Elő vett egy használaton kívül lévő öreg orvosi táskát. Édesapám kezébe adta.  Jó szolgálatot adhat az is.  Ő is látta az idegen családot, akik bátortalanul közelítették meg a házunkat. S. József  tudta, hogy hol lehet átmenni Jugoszláviába, ő segít, csak addig kell valahogy eljutni. Édesapám elszaladt érte a fejébe húzták a kucsmát és jól begombolták rajta a kabátot. Az orvosi táskát az ölébe tették ,amikor a befogott szekérrel elindultak a hosszú és bizonytalan útra.

A szekér ülésdeszkája alá került a kosárba szalonna, kolbász, egy ki pecsenye, a kenyér, meg a demizsonba a bor. Egy pintes üvegben a pálinka.

-         Mehetünk!

A fiatal asszony fogta a gyereket , férje meg a kis bőröndjüket, s elindultak a szekér felé.

- Nem úgy van az !- mondta a apám. – Majd én megmutatom hava üljenek. Aztán meg jól figyeljenek. Senki ki ne nyissa száját. Maga úgy fog tenni, mintha részeg lenne. A fiatal asszony meg csak szorítsa magához azt a gyereket. Itt a feleségem nagykendője. Dugja jól el a kicsi fejét. A többit bízza rám.

A házaspár a kisgyerekkel, a hátsó ülésre lett felültetve. Jól bebugyolálták őket, s tényleg úgy tettek, mintha az ember kicsit részeg  lenne.

Az első akadály volt a szomszéd falu,  ott már a határ megközelítést vigyázó őrök trázsáltak a bódénál. Valahogy le kellet kenyerezni, azokon valahogy túl kellett jutni.

 Ha kérdőre vonnák őket  azt fogja mondani, disznóölésen voltak a rokonok, haza kell őket vinni, a Dr. Úrnak meg hívása volt,  el tudja látni a beteget.

Dr, úr meg az édesapám ,mint kocsis , ismert volt az őröknek, nemegyszer mentek már át a bódénál. Sötétben a petróleumlámpa fényénél, az őrségben lévő katonák,  nem firtatták a dolgot. Elfogadták a kolbászt meg a pálinkát . Semmit sem kérdeztek . A többi igazoltatáson már minden simán ment.

A házaspár szerencsésen eljutott az átjáróig, a kosarat tartalmával együtt átvitték a határon. Biztos, ami biztos legyen nekik az úton ennivalójuk. 

S. József meg édesapám nótaszóval jöttek hazafelé. A hazaérkezéskor  az anyámnak ,csak annyit mondott.

- Ezek szegények  elmentek, mi segítettünk ,amit tudtunk. Szerencsére a fiunk itthon maradt.

 Édesapám másnap időben kelt fel , mindent visszavitt a Dr. úrnak, és ment dolgozni. Valaki megkérdezte tőle.

-         Te Gyula , megtaláltak a rokonaid ?

-         Meg hát, meg már haza is mentek!

Sokáig mondogatták a falubeliek, hogy - Gyula maga, meg a DR. Úr!jól felöntött múltkor a garatra! S. Józsefet a barátai, akik tudtak a történtekről, de némán hallgattak , élete végéig úgy hívták, hogy DR. Úr.

 Később kapott az apám egy képeslapot Prágából. K. Sándor aláírással. Ebből tudta, hogy a kiscsalád útja biztosan jóra fordult.  Miért mentek ő nem kérdezte, a távozók pedig nem mondták.

A fogmosás

Éltek a faluban S .K. félék, akik párthűségüket rendre be is akarta bizonyítani a falusi embereknek, meg a feljebbvalóiknak.

Az országban versenyeztették a településeket, ki milyen gyorsan és milyen mennyiségen teljesíti a leadási kötelezettségét és hogy viszonyul Rákosi Elvtárshoz.

  Az  1946-ban megválasztott nemzeti bizottság elnöke, még a háza falára is kitett egy hatalmas „Rákosi képet”, üveges keretbe foglalva. Naponta tisztította  a ráverődött portól, vagy az esőtől. Ha kiment mindig kalapot emelt előtte.  Titokban haragudtak ezért rá  a falusi emberek.

  Csak némán fejezték ki az ellenszenvük. Nagyjából sejtették, hogy ki a besúgó,de hallgattak felőle. Az éjszaka azért adott lehetőséget,hogy nemtetszésüket kinyilvánítsák, csak előrelátóként  kellett bánni a dolgokkal.

 Egyik éjjel valaki  a Rákosi képet megbecstelenítette, ráöntötte az éjjeli edény kemény  tartalmát.  A kép tulajdonosa reggel  törölgetni ment a Rákosi Mátyás képét ,  hátha  a harmat megeste. Látja ám, hogy itt nagy a baj. Gyorsan beszaladt az ágseprűért, a nagy lavórért, meg egy vödör vízért, hogy még mielőtt valaki észre venné,lemossa  a képről a szennyeződést, amivel megcsúfolták .

 Lehet, hogy a tettes volt-  kitudja?- éppen akkor járt arra  M . K. s csak annyit jegyzett meg.

- Mond Kálmán máma már a fogát is mosod!

Persze K. semmit sem szólt, csak szorgalmasan letakarította a képet.  Nem  jelentette a dolgot, nagy szégyen lett volna  a házára nézve is, meg a falut sem akarta saját érdekében sem beárulni. Sokat dolgoztak a vezetők azon, hogy kikényszerítsék a lakosságból  azt , hogy  a falu  400%-ra teljesítette a leadási kötelezettségét . Ezért cserébe a közelbe lévő gazolin telep miatt ígéretet kapottak a gáz bevezetésére. Ezt elrontani bizony nem lehetett. Egy  kis idő múlva   S.K. bevitte a pitvarába képet. Maga tisztelgett csak előtte. Jól tudta neki is  szántak egy keveset abból az éjjeli edényből.

Kisgyörgy Ágnes (Kézdivásárhely)

Magyarnak születni és megmaradni

 Büszkén vallom, magyarnak születtem Baróton, Erdélyben.

Magyar óvodába jártam, alapfokon magyarul tanultam. Később román szakra kellett átiratkoznom a szakmám végett. Ott aztán elkezdődött a harc. Ha egy szót szóltunk magyarul, kellett fizessünk az osztálypénzbe egy lejt. Naponta kiutasítottak, menjünk oda ahol magyarul tanítanak. Nagyon sokszor vizesre áztattuk a párnánkat könnyeinkkel a megalázástól. A demokrácia eljövetelével azt hittem minden más lesz. Bíztattam a kivándorló barátaimat a maradásra. Itt is jó lesz most, ne hagyjátok el Erdélyt. Mi lesz vele, ha mindenki elmegy? Telt az idő, ami nem az én jóslatomat igazolta. Sokat töprengek álmatlan éjszakákon.

Ha a magyarság jövőjére gondolok, akkor az jut eszembe: vajon fog-e még az unokám magyarul beszélni, mert lassan elfogyunk, lemorzsolódunk, beolvadunk, vándorbotot fogunk, feladjuk, megalkuszunk, elődeinkkel ellentétben, akik nem tántorodtak meg a nehézségektől, küszködtek ,harcoltak a végsőkig, értünk, az utódokért.

 Isten azért adja a nehézséget, hogy megküszködjünk vele, ,nem azért ,hogy elmeneküljünk előle.

Az életem már hajsza az idővel.

Sok a tennivaló, Két gondolat vezényel. Az első-Kezdjél el tenni valami jót és meglátod milyen sokan melléd állnak. A második-gondolj a rosszra és ha jó jön , örvendj.

Ha el akarnak tiporni, ha vissza akarnak verni cselekedeteimben, annál nagyobb lesz az akaraterőm, az ambícióm, hogy megvalósítsam eltökélt ötleteimet.

A közösséget, a magyarságot igyekszem szolgálni .

Sok a tennivaló, rövid az idő. A rosszakkal minél inkább jót teszek, annál inkább megtörnek,,térdre hullnak.

A gyerekeimet abban a hitben nevelem, hogy kövessék példámat, tegyenek többet mint én, és meglássák, előbb –utóbb győzni fog a jó, mint a mesében.

Bízva abban, hogy-Megbűnhődte már a nép, a múltat, s a jövendőt, megáldja az Isten a magyart jó kedvvel, bőséggel, végrendeletként hagyom gyermekeimnek.

  -Hazádat el ne hagyd,

   Magyarságod fel ne add,

   Anyanyelved ápoljad,

   Míg az életed tart.

   Azelőtt pedig ne feledd,

   Az utódodnak örökségül hagyni

   Ugyanezt.

   Biztosítsd az utánpótlást

   Magad is,

   Magyar legyen unokád,

   És annak unokája is.

MAGYARNAK SZÜLETTEM!

Magyarnak születtem magyarok őseim,

magyarként tettem meg első lépteim.

Magyar az első szó, mit kiejtett ajkam,

egy "idegen"országban magyar maradtam.

Magyar az imám is mire kezem kulcsolom,

a szebb jövőről is magyarul álmodom.

Magyarul születnek bennem gondolatok,

bárhol is születtem, mégis magyar vagyok.

Bárhová vet sorsom, bárhol élem életem,

az marad hazám, míg élek, ahol születtem.

A székely haza, hová gyökereim kötnek -

magyar maradok, mert magyarnak születtem.

FORRADALOM…

A magyar föld büszke népe

beleunt a sínylődésbe,

új béklyóját széjjeltépve

saját sorsát vette kézbe.

Őszre fordult már az idő

merész tettek sarjadtak,

ősi ösztön buggyant elő,

túlerő sem lankaszthat.

Nem érti tán Kelet s Nyugat

mi dúl a Kárpátok alatt,

miért fortyog az indulat? -

Külhonban csak közöny akad.

Újra hamis béke honol-

Elég volt az ámítás!

Magyar ember sosem hódol,

vérében a lázongás.

Hiába az ádáz önkény,

a fojtogató pokol,

felkelőnek nincsen törvény,

árulásért megtorol.

Nem kell honbitorló horda!-

ez időtlen küldetés.

Örökül vett szabadságban,

minden magyar tettre kész?

SUZANA GUOTH

Első találkozás édesanyámmal

- Ilus kisasszony, képzelje el, kitört a háború, - kiáltotta már messziről Irma a cselédlány, amikor jött haza a boltból, majd azzal folytatta, hogy hamarosan bevonul Jugoszláviába az orosz hadsereg. Az orosz katonák már ott állomásoznak Hodos közelében, és csak a parancsra várnak, hogy átléphessék a határt.  Ilus kisasszony arcára pillanatok alatt ráült a kétségbeesés, arcába szökött a vér a rémülettől. Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Már csak abban reménykedett, hogy nem jól értette Irma szavait, de az ijedtség, ami Irma hangjából sugárzott, eléggé vészjóslónak tűnt. Akik először hallották kettőjük társalgását, nagyon jót mulattak rajta, mert Ilus kisasszony, a házvezetőnő, aki Magyarországról érkezett a tisztelendő úr szolgálatába, csak egy-két mondatot tudott szlovénul, Irma pedig szlovén volt, akinek a magyar szókincse valahol két és fél és öt szó között ingadozott. Ezzel a nyelvtudással órák hosszat el tudtak beszélgetni olyan fontos témákról, mint az időjárás, kinek mije hol fáj, vagy akár a háború és béke kérdéséről. A helyzet komolysága benne volt a légkörben. Ilus kisasszony le is vetette azon nyomban a kötényét, és elmutogatta Irmának, hogy talán ki kellene menniük az utcára, mert az a legmegbízhatóbb hírforrás. Irma azonban annak a véleményének adott hangot, hogy először be kellene gyorsan csomagolni néhány fontosabb dolgot, és szólni Fricinek, hogy fogja be a lovakat, minden eshetőségre számítva, hogy azonnal el tudjanak menekülni, amikor bejönnek az oroszok.

Az lesz a legjobb, mondta, ha átmennek Ausztriába a tisztelendő úr húgához, aki ott van férjnél. De Ilus kisasszony erről hallani sem akart, mert ő nem hagyhatott itt mindent.

– Tisztelendő úr is mindig a legrosszabbkor megy el, - gondolta magában a házvezetőnő.

Azt sem mondta, mikor jön haza. Néhány napja Ljubljanába ment istentiszteletet tartani, mert a háború óta ott nem volt egyetlen evangélikus lelkész sem, sőt Murántúlt leszámítva egész Szlovéniában sem. Mind elmenekültek, féltek az üldözésektől, a bántalmazásoktól, a kínzásoktól. Istentisztelet után tisztelendő úr úgy döntött, hogy néhány napra lemegy Abbáziába, az egykori híres magyar tengerparti üdülővárosba, és megkeresi azt a szállodát, ahol szülei eltöltöttek néhány hetet. Édesanyja életének utolsó napjait töltötte ott, már súlyos betegen. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy még a jó tengerparti sós levegőben bízhat, ha már semmi más nem segít neki. Hát nem is segített már semmi szegénynek, de Abbáziában egy kicsit jobban lett. Amikor hazajött, ismét rosszabbra fordult az egészségi állapota, és hamarosan utána meg is halt.

A csomagolás tehát elmaradt. A házvezetőnő és Irma kimentek a lelkészlakból a templomtérre. Onnan már lehetett látni a sok embert, akik a bolt előtt álldogáltak, és szemmel láthatóan fontos dologról tanácskoztak. Ezért ők ketten is elindultak arrafelé. Amikor átmentek az évszázados fák által alkotott ódon parkon, a távolból már hallották a tankok dübörgését, ami egyre közelebbről, egyre hangosabban, egyre vészjóslóbban hallatszott. Hamarosan beérkezett a fél hármas vonat a közeli állomásra, amelyik a Muraszombatban dolgozó falubelieket hozta haza, akiknek a munkaideje 2-ig tartott.

Azt már mindenki tudta, hogy Magyarországon kitört a forradalom, hogy Budapest utcáin súlyos harcok dúlnak, hogy megérkeztek a szovjet csapatok is a felkelés leverésére, mert az egész ország erről beszélt, minden napilap, folyóirat erről tudósított. Itt a pánik csak akkor tört ki, amikor meghallották a tankok egyre közeledő dübörgését. Mindenki megdermedt a félelemtől. Eszükbe jutott az alig több mint egy évtizeddel ezelőtt befejeződött háború. Akkor még az oroszokkal együtt harcoltak a németek ellen, és nagy volt köztük a barátság. Az orosz katonák mégis mindent vittek, ami nem volt lebetonozva, órát, ékszert, élelmet, sőt még élő állatokat is. De most még rosszabb volt helyzet. A két állam közötti jó kapcsolatok megszűntek, amikor Jugoszláviát 1948-ban kizárták a Kominformból, mert letért a marxista-leninista ideológia útjáról, és ragaszkodott a nagyfokú önállósághoz. Amikor Magyarországon kitört a forradalom, Jugoszlávia remélte, hogy Magyarország lesz a legfőbb szövetségese a desztalinizációs politikájában, remélte, hogy az ő nyomdokaiba lép. Azonban Magyarországon az események átlépték azt a határt, amelyik Jugoszlávia számára még elfogadható volt, hiszen ők csak a szocializmus megreformálását akarták. A magyar események pedig ezen már régen átléptek.

A vasútállomásról közben megérkeztek az ingázók is a bolthoz, és ők is csatlakoztak a tömeghez. Izgatottan, egymás szavába vágva újságolták, hogy Muraszombatból már elindultak a tankok, és hamarosan megérkeznek ide, és itt fognak állomásozni. Kiderült, hogy nem is szovjet tankok jönnek a magyar határ felöl, hanem szerb tankok jönnek ellenkező irányból, hogy megvédjék a határt, ha esetleg az oroszok megtámadnák őket is. Innen békeidőben nem mehettek tovább, mert nemzetközi egyezmény tiltotta, hogy közelebb menjenek a határhoz. Mindenki megnyugodott, mert akkor úgy látszik, mégsem tört még ki a háború. Irma is örült, hogy nem kell csomagolnia, és este, munkaidő után, mint rendesen, aznap is elmehet a falu fiataljaihoz a szokásos traccspartira.   

Másnap hazaérkezett a tisztelendő úr, és vele együtt jött Gusztáv, a fia is, aki a magyarországi forradalom leverése óta tolmácsként dolgozott Bresztanicában, az egyik magyar menekült táborban. Mint máskor, azon a napon is megkaptam tőle a fél kiló tejcsokoládét. Ez volt a menekültek napi fejadagja, amit a nagybátyám is megkapott, ám az ő részét mindig odaadta nekem. Ő jobban szerette a különféle „toroköblítőket”, ami viszont nem képezte a menekültek ellátmányának a részét. Az ellátásuk nagyon jó volt, ezt többször hangsúlyozta, de sokan, főleg a fiatalok, akik többségben voltak, semmivel se voltak megelégedve, követelőztek, állandóan panaszkodtak, hivatkoztak a Genfi egyezményre, mert lassan ment a menedékkérelmük elbírálása. Ők azonnal ki szerettek volna menni nyugatra, főleg az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába. De csak úgy a vakvilágba nem engedték el őket, ujjlenyomatot kellett tőlük venni, kikérdezni őket, ki hova akar menni, kihez szeretne menni, és ellenőrizni kellett, hogy ott valóban létezik-e az a személy, akit ők megneveztek.

Jugoszláviának gazdaságilag igen megterhelő volt a sok menekült, akiket nemcsak a bresztanicai, hanem más jugoszláviai táborokban is elhelyeztek. A Szovjetunióhoz fűződő jegelt, bár Sztálin halála után kissé enyhülni látszó kapcsolatok ellenére, Jugoszlávia, és benne Szlovénia is egyhangúlag a menekülők oldalára állt. Szerencsére a menekültek többsége Ausztria felé vette az irányt. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a magyarok Ausztria felé lezárták a határt, Jugoszlávia felé pedig nem. Hogy ennek mi volt az oka, azt csak találgatni lehetett. Legvalószínűbbnek akkor az látszott, hogy szerették volna megakadályozni, hogy a sok fiatal diplomás elhagyja Magyarországot. Jugoszlávia a fiatalok számára már nem volt annyira vonzó, mint Ausztria, ezért arra csak azok mentek ki az országból, akik a forradalom idején túlságosan aktívak voltak, és valóban féltek a megtorlástól, veszélyben volt az életük. Tőlük az akkori Magyarország szintén félt, ezért a hatalom örült annak, ha ezek az emberek elhagyják az országot.

Három óra körül megérkeztek a tankok a faluba. Rengeteg tank érkezett. Az üres házhelyekre, a futballpályára, sőt még a legelőkre is jutott belőlük. Az addig szépen karbantartott utak úgy néztek ki, mint a szántóföld. A nagybátyám vigasztalt bennünket, hogy ez csak biztonsági intézkedés, nem kell semmitől sem tartanunk. Az ország megtámadásának igen kicsi a valószínűsége, mert Tito marsall meghívta Hruscsovot a Brioni szigetekre, és már javában folynak is a tárgyalások. A két állam viszonya javul.

Asztalhoz ültünk. Ilus kisasszony tálalta a vacsorát. A nagybátyám váratlanul megkérdezte tőlem, nem szeretném-e látni édesanyámat. Keserves sírásba törtem ki, mint mindig, amikor édesanyámra vagy édesapámra terelődött a szó. Ilyenkor soha nem jött ki egyetlen hang se a torkomon. Sokszor bementem a templomba, amelyik az ódon park közepén állt, néhány lépésre az otthonomtól - a lelkészlaktól, és imádkoztam értük. Úgy látszik, a sok ima mégsem volt hiábavaló.

- Holnap megismerheted édesanyádat, - mondta a nagybátyám. Muraszombatba érkezik, mindnyájan ott fogjuk várni a pályaudvaron. Nem tudtam értelmezni az éppen elhangzott szavakat. Azt hittem, hogy a következő pillanatban majd felébredek, és kiderül, hogy ez csak egy szép álom volt. De nem, nem ébredtem fel, hiszen ébren voltam, valóság volt minden szó.

- Elintéztem, hogy végre megkapja a beutazási vízumot, - mondta Gusztáv. - Szóval nem menekültként érkezik, hanem szabályos engedéllyel.

Nagyapám, aki 11 éve nem látta édesanyámat, a lányát, kotorászni kezdett a zsebében egy zsebkendő után, hogy letörölje a könnycseppet, amelyik végigcsorgott az arcán.

Én nem ismertem édesanyámat, hiszen egészen kis gyerek voltam még, amikor elment. A háború végén kiutasították Jugoszláviából, mert úgy döntött, hogy nem válik el a magyar férjétől, aki az egyetlen magyar ember volt a családunkban. Vele anyám 1941-ben ismerkedett meg, amikor a magyarok visszafoglalták Murántúlt. Mielőtt a frontra vezényelték, ott állomásozott a faluban a katonáival, és ugyanabban az iskolában tanított, ahol édesanyám is. A kiutasítást hivatalosan Gusztáv közölte anyámmal, aki akkor területi parancsnok volt. 48 órán belül el kellett hagynia az országot, át kellett mennie a határon Magyarországra. Már maga az elmenetel is kockázatos volt, mert nem volt semmilyen jugoszláv okmánya, egy magyar állampolgárt pedig egy szerb katona akkor minden további nélkül lelőhetett volna. Gusztáv nagybátyám kísérte el a határig, ahova vonaton mentek. Veszélyes volt ez az utazás, mert minden állomáson más fegyveres katonák szálltak fel, hogy ellenőrizzék az utasokat. Szerelmes párt színlelve, egymásba kapaszkodva utaztak. Amikor a nagybátyám megmutatta a patrulnak az igazolványát, tovább már nem firtatták – szerencsére -, ki a rajta csüngő nő. Így jutottak el Hodosra, a határra, ahol a nagybátyám tele aggodalommal átadta édesanyámat egy embercsempésznek, aki átszöktette a jugoszláv – magyar határon, át az ismeretlenbe.

- A továbbiakban, drága húgocskám, - így szólította a nővérét, - nem tudok rád vigyázni, - mondta neki elcsukló hangon Gusztáv, - de te akartad, hogy így legyen.

Anyám még abban az évben kétszer, és a rákövetkező év karácsonyán is átszökött a határon, és életét kockáztatva eljött a szülőfalujába, gyalog, szekéren, ahogyan éppen lehetett, hogy pár perces együttlét után ismét menekülve, erdőkön keresztül, bujkálva, mások segítségével visszamenjen Magyarországra. 1948-ban az ismert események miatt a határ már teljesen átjárhatatlanná vált, ezért nagyapám szigorúan megtiltotta neki, hogy megkísérelje a szökést, mert annak biztos halál lehetett volna a vége.

- Az útlevelét már két hónappal ezelőtt megkapta, - folytatta Gusztáv, - de a jugoszlávoktól nem kapta meg a beutazási engedélyt. Jugoszlávia nagyon bekeményített minden vonalon, ahol csak tehette, miután megromlottak a kapcsolatai a Szovjetunióval, és vele együtt Magyarországgal is. Nagybátyám azonban most a táborban megismerkedett magas rangú szerb vezetőkkel, akik Belgrádból érkeztek, hogy ellenőrizzék, betartják – e a szlovéniai menekülttáborokban a Genfi konvenciót.

A szerb vendégeknek a nagybátyám Bresztanicában elmesélte, hogy partizánként úgy jutott hozzá az első fegyveréhez, hogy a nővére, aki most el szeretne jönni Jugoszláviába a hozzátartozóit meglátogatni, a háború alatt ellopta a magyar katonatiszt férje egyik fegyverét, és odaadta neki. Másnap anyám mehetett Magyarország jugoszláviai nagykövetségére átvenni a beutazási engedélyt.

A háború alatt a nagybátyám partizán volt, a felszabadítási frontnak dolgozott. Amikor Murántúlt visszafoglalták a magyarok, a nemzetközi egyezmény ellenére bevezették a magyar közigazgatást, és jogtalanul besorozták az ottani fiatalokat a magyar hadseregbe, így a nagybátyámat is. Ő ugyan mindig magyarbarát volt, de egyetemista korában röplapok terjesztése miatt a magyarok elfogták, és társaival együtt kegyetlenül megkínozták. Naponta verték őket véresre a laktanya börtönében, hogy árulják el a kollaboránsokat. Akik nem bírták a kegyetlen kínzásokat, és vallottak, azokat azonnal le is lőtték. Végül nagyapám közbenjárásával ő és néhány társa kiszabadult, mert a győri bíróság felmentette őket. Nagyapám ismerte az akkori főügyészt, mert amikor a soproni teológián tanult, a főügyész lányát latinból és matematikából instruálta. Ezt az alaptalan meghurcoltatást Gusztáv nem tudta megbocsátani, ezért, amikor alkalma nyílt, azonnal megszökött a Kárpátokban a magyar hadseregből, és beállt a partizánok közé. Otthon bujkálnia kellett, mert a kakastollas csendőrök valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene és társai ellen. Aztán bevonult Murántúlra Tolbuchin marsall, akit ők fogadtak, és a lelkészlakban szállásolták el.

Elérkezett a nehezen várt találkozás napja. Anyám 3 napig volt úton, hogy megtegye ezt a légvonalban nem egészen 100 km-es távolságot. A két ország között 1956-ban csak egyetlen határátkelőhely működött, mégpedig valahol Szabadka közelében, ezért csak Belgrádon át lehetett oda eljutni. Lassan vánszorogtak az órák, a percek. Örökkévalóságnak tűnt a néhány perces várakozás a vasúton. Úgy éreztem, hogy megállt az idő. Próbáltam elképzelni, milyen lehet édesanyám, hiszen fényképekről ismertem már. Aztán beérkezett a vonat. Sok ember szállt le. Minden nőt megnéztem, aki jött velem szembe, hátha valamelyikről kiderül, hogy ő az. Közben figyeltem a két méter magas Tibor nagybátyámat is, merre néz, merre megy, mert ő átlátott a tömegen. Aztán egyszer csak megölelt egy nőt. Mindketten zokogtak, nem tudták elengedni egymást. Majd a nagyapámmal megismétlődött ugyanez a jelenet. Én pedig csak álltam ott, és nem is igen tudtam elképzelni, hogy ez az idegen nő az édesanyám. Odafordult felém, és megkérdezte, én vagyok – e az ő kislánya, mert két unokatestvérem társaságában álldogáltam. Már 13 éves voltam akkor. Három évvel később el kellett hagynom a hazámat, a nagyapámat, mindenkit, és mindent, ami addigi életemet jelentette. Nagyapám kívánságára Magyarországra költöztem, édesanyámhoz, ide jöttem tanulni.   

Sokszor elgondolkodom azon, szeretnék-e újra ott élni, ahol boldog volt egykor az életem, és ahova egész életemben reménytelenül visszavágyódtam. A több mint hét évtizeddel megterhelt emlékeim ebben a vonatkozásban szkeptikussá tettek, annak ellenére, hogy a múltba belevesző emlékeket nem homályosítja el a hajnali szürkeség, azokat továbbra is mesés fények ragyogják be. De hol van már az a sok drága arc, kiért egykor szólt az esti imám? Gyertyaláng ég immár a sírjukon, szívemben hangtalan, néma fájdalom. De miért olyan nyugtalan a lélek? Miért dobog oly hevesen a szív? Miért gyötörnek agyon az emlékek? Talán azért, hogy soha ne felejtsem el, hol vannak a gyökereim, hol alusszák örök álmukat az őseim.

SUZANA  GUOTH                                                   

Első találkozás édesanyámmal

- Ilus kisasszony, képzelje el, kitört a háború, - kiáltotta már messziről Irma a cselédlány, amikor jött haza a boltból, majd azzal folytatta, hogy hamarosan bevonul Jugoszláviába az orosz hadsereg. Az orosz katonák már ott állomásoznak Hodos közelében, és csak a parancsra várnak, hogy átléphessék a határt.  Ilus kisasszony arcára pillanatok alatt ráült a kétségbeesés, arcába szökött a vér a rémülettől. Hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Már csak abban reménykedett, hogy nem jól értette Irma szavait, de az ijedtség, ami Irma hangjából sugárzott, eléggé vészjóslónak tűnt. Akik először hallották kettőjük társalgását, nagyon jót mulattak rajta, mert Ilus kisasszony, a házvezetőnő, aki Magyarországról érkezett a tisztelendő úr szolgálatába, csak egy-két mondatot tudott szlovénul, Irma pedig szlovén volt, akinek a magyar szókincse valahol két és fél és öt szó között ingadozott. Ezzel a nyelvtudással órák hosszat el tudtak beszélgetni olyan fontos témákról, mint az időjárás, kinek mije hol fáj, vagy akár a háború és béke kérdéséről. A helyzet komolysága benne volt a légkörben. Ilus kisasszony le is vetette azon nyomban a kötényét, és elmutogatta Irmának, hogy talán ki kellene menniük az utcára, mert az a legmegbízhatóbb hírforrás. Irma azonban annak a véleményének adott hangot, hogy először be kellene gyorsan csomagolni néhány fontosabb dolgot, és szólni Fricinek, hogy fogja be a lovakat, minden eshetőségre számítva, hogy azonnal el tudjanak menekülni, amikor bejönnek az oroszok.

Az lesz a legjobb, mondta, ha átmennek Ausztriába a tisztelendő úr húgához, aki ott van férjnél. De Ilus kisasszony erről hallani sem akart, mert ő nem hagyhatott itt mindent.

– Tisztelendő úr is mindig a legrosszabbkor megy el, - gondolta magában a házvezetőnő.

Azt sem mondta, mikor jön haza. Néhány napja Ljubljanába ment istentiszteletet tartani, mert a háború óta ott nem volt egyetlen evangélikus lelkész sem, sőt Murántúlt leszámítva egész Szlovéniában sem. Mind elmenekültek, féltek az üldözésektől, a bántalmazásoktól, a kínzásoktól. Istentisztelet után tisztelendő úr úgy döntött, hogy néhány napra lemegy Abbáziába, az egykori híres magyar tengerparti üdülővárosba, és megkeresi azt a szállodát, ahol szülei eltöltöttek néhány hetet. Édesanyja életének utolsó napjait töltötte ott, már súlyos betegen. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy még a jó tengerparti sós levegőben bízhat, ha már semmi más nem segít neki. Hát nem is segített már semmi szegénynek, de Abbáziában egy kicsit jobban lett. Amikor hazajött, ismét rosszabbra fordult az egészségi állapota, és hamarosan utána meg is halt.

A csomagolás tehát elmaradt. A házvezetőnő és Irma kimentek a lelkészlakból a templomtérre. Onnan már lehetett látni a sok embert, akik a bolt előtt álldogáltak, és szemmel láthatóan fontos dologról tanácskoztak. Ezért ők ketten is elindultak arrafelé. Amikor átmentek az évszázados fák által alkotott ódon parkon, a távolból már hallották a tankok dübörgését, ami egyre közelebbről, egyre hangosabban, egyre vészjóslóbban hallatszott. Hamarosan beérkezett a fél hármas vonat a közeli állomásra, amelyik a Muraszombatban dolgozó falubelieket hozta haza, akiknek a munkaideje 2-ig tartott.

Azt már mindenki tudta, hogy Magyarországon kitört a forradalom, hogy Budapest utcáin súlyos harcok dúlnak, hogy megérkeztek a szovjet csapatok is a felkelés leverésére, mert az egész ország erről beszélt, minden napilap, folyóirat erről tudósított. Itt a pánik csak akkor tört ki, amikor meghallották a tankok egyre közeledő dübörgését. Mindenki megdermedt a félelemtől. Eszükbe jutott az alig több mint egy évtizeddel ezelőtt befejeződött háború. Akkor még az oroszokkal együtt harcoltak a németek ellen, és nagy volt köztük a barátság. Az orosz katonák mégis mindent vittek, ami nem volt lebetonozva, órát, ékszert, élelmet, sőt még élő állatokat is. De most még rosszabb volt helyzet. A két állam közötti jó kapcsolatok megszűntek, amikor Jugoszláviát 1948-ban kizárták a Kominformból, mert letért a marxista-leninista ideológia útjáról, és ragaszkodott a nagyfokú önállósághoz. Amikor Magyarországon kitört a forradalom, Jugoszlávia remélte, hogy Magyarország lesz a legfőbb szövetségese a desztalinizációs politikájában, remélte, hogy az ő nyomdokaiba lép. Azonban Magyarországon az események átlépték azt a határt, amelyik Jugoszlávia számára még elfogadható volt, hiszen ők csak a szocializmus megreformálását akarták. A magyar események pedig ezen már régen átléptek.

A vasútállomásról közben megérkeztek az ingázók is a bolthoz, és ők is csatlakoztak a tömeghez. Izgatottan, egymás szavába vágva újságolták, hogy Muraszombatból már elindultak a tankok, és hamarosan megérkeznek ide, és itt fognak állomásozni. Kiderült, hogy nem is szovjet tankok jönnek a magyar határ felöl, hanem szerb tankok jönnek ellenkező irányból, hogy megvédjék a határt, ha esetleg az oroszok megtámadnák őket is. Innen békeidőben nem mehettek tovább, mert nemzetközi egyezmény tiltotta, hogy közelebb menjenek a határhoz. Mindenki megnyugodott, mert akkor úgy látszik, mégsem tört még ki a háború. Irma is örült, hogy nem kell csomagolnia, és este, munkaidő után, mint rendesen, aznap is elmehet a falu fiataljaihoz a szokásos traccspartira.   

Másnap hazaérkezett a tisztelendő úr, és vele együtt jött Gusztáv, a fia is, aki a magyarországi forradalom leverése óta tolmácsként dolgozott Bresztanicában, az egyik magyar menekült táborban. Mint máskor, azon a napon is megkaptam tőle a fél kiló tejcsokoládét. Ez volt a menekültek napi fejadagja, amit a nagybátyám is megkapott, ám az ő részét mindig odaadta nekem. Ő jobban szerette a különféle „toroköblítőket”, ami viszont nem képezte a menekültek ellátmányának a részét. Az ellátásuk nagyon jó volt, ezt többször hangsúlyozta, de sokan, főleg a fiatalok, akik többségben voltak, semmivel se voltak megelégedve, követelőztek, állandóan panaszkodtak, hivatkoztak a Genfi egyezményre, mert lassan ment a menedékkérelmük elbírálása. Ők azonnal ki szerettek volna menni nyugatra, főleg az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába. De csak úgy a vakvilágba nem engedték el őket, ujjlenyomatot kellett tőlük venni, kikérdezni őket, ki hova akar menni, kihez szeretne menni, és ellenőrizni kellett, hogy ott valóban létezik-e az a személy, akit ők megneveztek.

Jugoszláviának gazdaságilag igen megterhelő volt a sok menekült, akiket nemcsak a bresztanicai, hanem más jugoszláviai táborokban is elhelyeztek. A Szovjetunióhoz fűződő jegelt, bár Sztálin halála után kissé enyhülni látszó kapcsolatok ellenére, Jugoszlávia, és benne Szlovénia is egyhangúlag a menekülők oldalára állt. Szerencsére a menekültek többsége Ausztria felé vette az irányt. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a magyarok Ausztria felé lezárták a határt, Jugoszlávia felé pedig nem. Hogy ennek mi volt az oka, azt csak találgatni lehetett. Legvalószínűbbnek akkor az látszott, hogy szerették volna megakadályozni, hogy a sok fiatal diplomás elhagyja Magyarországot. Jugoszlávia a fiatalok számára már nem volt annyira vonzó, mint Ausztria, ezért arra csak azok mentek ki az országból, akik a forradalom idején túlságosan aktívak voltak, és valóban féltek a megtorlástól, veszélyben volt az életük. Tőlük az akkori Magyarország szintén félt, ezért a hatalom örült annak, ha ezek az emberek elhagyják az országot.

Három óra körül megérkeztek a tankok a faluba. Rengeteg tank érkezett. Az üres házhelyekre, a futballpályára, sőt még a legelőkre is jutott belőlük. Az addig szépen karbantartott utak úgy néztek ki, mint a szántóföld. A nagybátyám vigasztalt bennünket, hogy ez csak biztonsági intézkedés, nem kell semmitől sem tartanunk. Az ország megtámadásának igen kicsi a valószínűsége, mert Tito marsall meghívta Hruscsovot a Brioni szigetekre, és már javában folynak is a tárgyalások. A két állam viszonya javul.

Asztalhoz ültünk. Ilus kisasszony tálalta a vacsorát. A nagybátyám váratlanul megkérdezte tőlem, nem szeretném-e látni édesanyámat. Keserves sírásba törtem ki, mint mindig, amikor édesanyámra vagy édesapámra terelődött a szó. Ilyenkor soha nem jött ki egyetlen hang se a torkomon. Sokszor bementem a templomba, amelyik az ódon park közepén állt, néhány lépésre az otthonomtól - a lelkészlaktól, és imádkoztam értük. Úgy látszik, a sok ima mégsem volt hiábavaló.

- Holnap megismerheted édesanyádat, - mondta a nagybátyám. Muraszombatba érkezik, mindnyájan ott fogjuk várni a pályaudvaron. Nem tudtam értelmezni az éppen elhangzott szavakat. Azt hittem, hogy a következő pillanatban majd felébredek, és kiderül, hogy ez csak egy szép álom volt. De nem, nem ébredtem fel, hiszen ébren voltam, valóság volt minden szó.

- Elintéztem, hogy végre megkapja a beutazási vízumot, - mondta Gusztáv. - Szóval nem menekültként érkezik, hanem szabályos engedéllyel.

Nagyapám, aki 11 éve nem látta édesanyámat, a lányát, kotorászni kezdett a zsebében egy zsebkendő után, hogy letörölje a könnycseppet, amelyik végigcsorgott az arcán.

Én nem ismertem édesanyámat, hiszen egészen kis gyerek voltam még, amikor elment. A háború végén kiutasították Jugoszláviából, mert úgy döntött, hogy nem válik el a magyar férjétől, aki az egyetlen magyar ember volt a családunkban. Vele anyám 1941-ben ismerkedett meg, amikor a magyarok visszafoglalták Murántúlt. Mielőtt a frontra vezényelték, ott állomásozott a faluban a katonáival, és ugyanabban az iskolában tanított, ahol édesanyám is. A kiutasítást hivatalosan Gusztáv közölte anyámmal, aki akkor területi parancsnok volt. 48 órán belül el kellett hagynia az országot, át kellett mennie a határon Magyarországra. Már maga az elmenetel is kockázatos volt, mert nem volt semmilyen jugoszláv okmánya, egy magyar állampolgárt pedig egy szerb katona akkor minden további nélkül lelőhetett volna. Gusztáv nagybátyám kísérte el a határig, ahova vonaton mentek. Veszélyes volt ez az utazás, mert minden állomáson más fegyveres katonák szálltak fel, hogy ellenőrizzék az utasokat. Szerelmes párt színlelve, egymásba kapaszkodva utaztak. Amikor a nagybátyám megmutatta a patrulnak az igazolványát, tovább már nem firtatták – szerencsére -, ki a rajta csüngő nő. Így jutottak el Hodosra, a határra, ahol a nagybátyám tele aggodalommal átadta édesanyámat egy embercsempésznek, aki átszöktette a jugoszláv – magyar határon, át az ismeretlenbe.

- A továbbiakban, drága húgocskám, - így szólította a nővérét, - nem tudok rád vigyázni, - mondta neki elcsukló hangon Gusztáv, - de te akartad, hogy így legyen.

Anyám még abban az évben kétszer, és a rákövetkező év karácsonyán is átszökött a határon, és életét kockáztatva eljött a szülőfalujába, gyalog, szekéren, ahogyan éppen lehetett, hogy pár perces együttlét után ismét menekülve, erdőkön keresztül, bujkálva, mások segítségével visszamenjen Magyarországra. 1948-ban az ismert események miatt a határ már teljesen átjárhatatlanná vált, ezért nagyapám szigorúan megtiltotta neki, hogy megkísérelje a szökést, mert annak biztos halál lehetett volna a vége.

- Az útlevelét már két hónappal ezelőtt megkapta, - folytatta Gusztáv, - de a jugoszlávoktól nem kapta meg a beutazási engedélyt. Jugoszlávia nagyon bekeményített minden vonalon, ahol csak tehette, miután megromlottak a kapcsolatai a Szovjetunióval, és vele együtt Magyarországgal is. Nagybátyám azonban most a táborban megismerkedett magas rangú szerb vezetőkkel, akik Belgrádból érkeztek, hogy ellenőrizzék, betartják – e a szlovéniai menekülttáborokban a Genfi konvenciót.

A szerb vendégeknek a nagybátyám Bresztanicában elmesélte, hogy partizánként úgy jutott hozzá az első fegyveréhez, hogy a nővére, aki most el szeretne jönni Jugoszláviába a hozzátartozóit meglátogatni, a háború alatt ellopta a magyar katonatiszt férje egyik fegyverét, és odaadta neki. Másnap anyám mehetett Magyarország jugoszláviai nagykövetségére átvenni a beutazási engedélyt.

A háború alatt a nagybátyám partizán volt, a felszabadítási frontnak dolgozott. Amikor Murántúlt visszafoglalták a magyarok, a nemzetközi egyezmény ellenére bevezették a magyar közigazgatást, és jogtalanul besorozták az ottani fiatalokat a magyar hadseregbe, így a nagybátyámat is. Ő ugyan mindig magyarbarát volt, de egyetemista korában röplapok terjesztése miatt a magyarok elfogták, és társaival együtt kegyetlenül megkínozták. Naponta verték őket véresre a laktanya börtönében, hogy árulják el a kollaboránsokat. Akik nem bírták a kegyetlen kínzásokat, és vallottak, azokat azonnal le is lőtték. Végül nagyapám közbenjárásával ő és néhány társa kiszabadult, mert a győri bíróság felmentette őket. Nagyapám ismerte az akkori főügyészt, mert amikor a soproni teológián tanult, a főügyész lányát latinból és matematikából instruálta. Ezt az alaptalan meghurcoltatást Gusztáv nem tudta megbocsátani, ezért, amikor alkalma nyílt, azonnal megszökött a Kárpátokban a magyar hadseregből, és beállt a partizánok közé. Otthon bujkálnia kellett, mert a kakastollas csendőrök valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene és társai ellen. Aztán bevonult Murántúlra Tolbuchin marsall, akit ők fogadtak, és a lelkészlakban szállásolták el.

Elérkezett a nehezen várt találkozás napja. Anyám 3 napig volt úton, hogy megtegye ezt a légvonalban nem egészen 100 km-es távolságot. A két ország között 1956-ban csak egyetlen határátkelőhely működött, mégpedig valahol Szabadka közelében, ezért csak Belgrádon át lehetett oda eljutni. Lassan vánszorogtak az órák, a percek. Örökkévalóságnak tűnt a néhány perces várakozás a vasúton. Úgy éreztem, hogy megállt az idő. Próbáltam elképzelni, milyen lehet édesanyám, hiszen fényképekről ismertem már. Aztán beérkezett a vonat. Sok ember szállt le. Minden nőt megnéztem, aki jött velem szembe, hátha valamelyikről kiderül, hogy ő az. Közben figyeltem a két méter magas Tibor nagybátyámat is, merre néz, merre megy, mert ő átlátott a tömegen. Aztán egyszer csak megölelt egy nőt. Mindketten zokogtak, nem tudták elengedni egymást. Majd a nagyapámmal megismétlődött ugyanez a jelenet. Én pedig csak álltam ott, és nem is igen tudtam elképzelni, hogy ez az idegen nő az édesanyám. Odafordult felém, és megkérdezte, én vagyok – e az ő kislánya, mert két unokatestvérem társaságában álldogáltam. Már 13 éves voltam akkor. Három évvel később el kellett hagynom a hazámat, a nagyapámat, mindenkit, és mindent, ami addigi életemet jelentette. Nagyapám kívánságára Magyarországra költöztem, édesanyámhoz, ide jöttem tanulni.   

Sokszor elgondolkodom azon, szeretnék-e újra ott élni, ahol boldog volt egykor az életem, és ahova egész életemben reménytelenül visszavágyódtam. A több mint hét évtizeddel megterhelt emlékeim ebben a vonatkozásban szkeptikussá tettek, annak ellenére, hogy a múltba belevesző emlékeket nem homályosítja el a hajnali szürkeség, azokat továbbra is mesés fények ragyogják be. De hol van már az a sok drága arc, kiért egykor szólt az esti imám? Gyertyaláng ég immár a sírjukon, szívemben hangtalan, néma fájdalom. De miért olyan nyugtalan a lélek? Miért dobog oly hevesen a szív? Miért gyötörnek agyon az emlékek? Talán azért, hogy soha ne felejtsem el, hol vannak a gyökereim, hol alusszák örök álmukat az őseim.

SZOLÁR KATALIN (Csurgó)

„Tíz nap szabadság?

Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy!”

(Szabó Lőrincz: Meglepetések)

Családunk a forradalom idején

Nagyapánk, Füstös József 1956-os meghurcoltatása

Emlékezésemmel szeretett anyai nagyapám, Füstös József részére kívánok emléket állítani.

Nagyapám 1902.december 7-én Alsokban született. Ott is lakott, 6 elemit végzett,8 holdas földműves. Apja (dédnagyapám), Füstös József, anyja Varga Teréz.

Fiatalon kötöttek házasságot nagyanyámmal, Nagy Erzsébettel, aki árva volt és az ő édesapja Nagy József, az I. világháborúban elesett. Halálhíre a távoli Vlagyivosztok-Paskojeból érkezett. Neve az alsoki világháborús emléktáblán olvasható. Házasságukból 3 gyermek született. Erzsébet nevű kislányuk 9 éves korában, 1931-ben torokgyíkban, diftériában halt meg. Két gyermekük: drága édesanyám, Füstös Katalin és nagybátyám, Füstös József.

Nagyapám 1945 előtt és ezt követően is a 8 hold földjén gazdálkodott, 1945-47-ig tagja volt a Független Kisgazda Pártnak. 1945-50-ig községi bíró volt. Édesanyám elmondása szerint volt tanácselnök is. Dobi István elnök úr az Elnöki Tanács Elnöke csurgói tartózkodása során nagyapám otthonában is megfordult.

1950-ben belépett a helyi „Új Élet” Tsz-be, majd 1953 őszén kilépett abból.

1956 októberében én második osztályos tanuló voltam. Emlékszem, október 23-án napsütéses őszi napon szüleim nagyapámmal búzát vetettek a sarkadi mezőn. Nagyapám a Farkas János utca 33-ban lakott. Ennek mai neve Jegyző utca. Hazaérkezve a rádió híradásából értesültek a pesti eseményekről.

Csurgón október 26-án, pénteken az esti felvonulással kezdődött a forradalom.

Nagyapám az alsoki felvonulók élére állt. Csurgón Kovács Andor úr javaslatára rögtönzött gyűléssel ünnepélyesen fejezték be a felvonulást. A Zrínyi kör egy tagja javasolta, hogy válasszanak egy ideiglenes bizottságot. A megválasztott Ideiglenes Nemzeti Bizottság 10 fős tagja közé választották be nagyapámat, Füstös Józsefet. A megválasztott bizottsági tagok egyenként szóltak a jelenlevőkhöz, ismertetve terveiket. A bizottsági tagok bejelentették, hogy munkájukat a következő napon megkezdik. A gyűlés a Himnusz eléneklésével ért véget.

Mindenki megnyugodva térhetett haza otthonába. Várva az események jó irányba haladását. Nagyapám a Csurgói Járási Nemzeti Bizottságnak október 29-i választással ugyancsak tagja lett.

Október 30-án a pártházban található berendezésekről leltárt készítettek. A leltározás bonyolításával a Nemzeti Bizottság Elnöksége Vályi Nagy Ervin és Füstös József bizottsági tagokat bízta meg. A leltározók az épületben a berendezésen és a reprezentációt szolgáló italokon kívül nem találtak felírni valót. Az irattömeg hiányzott. A helyiségek kályháiban elszenesedett papírtömegek voltak.

A járás 19 községében október 31-én vagy november 1-én történt meg a tanácsi apparátus átszervezése és a kompromittáltak leváltása.

Az átszervezés minden zavargás nélkül folyt le.

November 4-én hangzott el hajnalban Nagy Imre megrázó rádió felhívása. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.„

November 5-én Rudics József, járási párttitkár közölte telefonon Kovács Andorral, a Nemzeti Bizottság elnökével, hogy a szovjet elvtársak szétzúzták az ellenforradalmat, nem létezik többé nemzetőrség, Nemzeti Bizottság.

Az iskolából Gyulai tanító bácsi többször hazaküldött bennünket. Amikor úgy ítélte meg, hogy tanításra alkalmas az idő, akkor üzent értünk, hogy menjünk tanulni.

Édesanyám elvitt bennünket Ilonkával, ikertestvéremmel a boltba, hogy ruhát vásároljon és szükséges dolgokat. Attól félt, hogy a kevéske pénzünk elveszik és élelmünk valamint ruhánk se lesz.

Egymást érték a letartóztatások. 1957. február 19-ét követően nagyapámat Nagyatádon csúnyán összeverték. Családunk féltette őt. Mi vár rá?! Aki népe, nemzete iránti elkötelezettségéből fakadóan elvei mellett bátran kiállt!

Amitől tartottunk az bekövetkezett. A kaposvári megyei bíróság B.55371958/6 számú ítélete alapján 1957. augusztus 8-tól 1958. február 26-ig előzetes letartóztatásban volt, ezt követően szabadon. A kaposvári börtönidő alatt látogatni lehetett, de a beszélgetés rövid ideig tartó volt. Mi kis unokák, nem látogathattuk. Előttünk, gyerekek előtt szüleink csak a legszükségesebbet mondták el a nagyapánkkal történtekről.

Kaposvárról 1957. november 25-én, Katalin napján, Márianosztrára vitték Füstös Józsefet. Az Úr Isten úgy rendelte a dolgokat, hogy elvitele napján értesülhettünk róla, hogy Márianosztrára került. A hírt nagybátyám, Szolár József hozta, aki Kaposváron dolgozott. Az esti vonatra menve, az állomáson találkozott a nagyapámmal, akivel pár szót váltva tudta meg a hírt.

Nagyapám 1958. február 26-án érkezett haza, a reggeli órákban. Az iskolában Gyulai tanító bácsi felesége, Ulakcsay Ili néni bejött az órára, súgott valamit a tanító bácsinak. Ő hazaküldött bennünket az iskolából. Örömmel újságolta, hogy megjött nagyapánk. Nagyszüleinkhez érkezve nagyapánk az ágyban feküdt. Meghatódva öleltük meg egymást.

Nagyapám a vele történtekről nem beszélt, nem beszélhetett. Még évek teltével sem szólt felőle a családnak. A börtönben verset írt nagyanyámnak a „Vándor felhők fenn az égen” című magyar nótát átköltve. Egy alkalommal elmondta barátjának, amit édesanyám véletlenül meghallott, amire nagyapám nem gondolt, mivel édesanyám másik helyiségben volt: nagyon sok verést kapott, sokszor felkiáltott, hogy „ Jaj a vesém, jaj a májam!” A pribékek ezt hallva, annál jobban verték mondván: „Te szemét, hol a veséd, hol a májad?” Ételében a mákos kifőtt tésztába gombostűket talált. Borzalmakat élt át.

Egy beszélgetés kapcsán arra kértem nagybátyámat, legyen szíves odaadni nekem a bírósági iratokat. Válasza az volt, hogy az iratokat ő elégette, félve a késői megtorlástól.

2016 augusztusában a Somogy Megyei Levéltárhoz fordultam, aki a kaposvári megyei bíróság B.553/1958.számú ügyiratáról készített kivonat anonimizált másolatát megküldte számomra. Megtudhattam nagyapám bűnét, amely a következővolt:

„1956 októberén az ellenforradalmi események alatt az 1953-ban kilépettek ismét hangoztatták követeléseiket a követelőzőket a vádlott irányította. A vádlott a járási pártbizottságon közölte azt az elterjedt hírt, hogy a TSZ elnöke fegyvert rejteget és azzal fenyegetőzik. A pártbizottságon abban állapodtak meg, hogy a vadászfegyvereket összeszedik, amellyel a rendőr főhadnagyot és a vádlottat bízták meg.

A vádlott a Nemzeti Bizottság ülésére akkor érkezett, amikor már több funkcionáriust elmozdítottak állásából. A vádlott egyetértését fejezte ki a távollétében történtekről. Azzal a magatartásával, hogy újabb személyek eltávolítását követelte…

….az újabb személyek eltávolításával ő maga is hozzájárult a tanács felszámolásához.

A vádlott bűnösséget tagadva elismerte, hogy a fenti cselekményeket elkövette, azzal védekezett, hogy a tsz-szel szemben jogosan lépett fel akkor, amikor a követeléseket hangoztatta s azok kielégítését kieszközölte, tagadta, hogy a hatalom meggyengítésére a tanács felszámolására törekedett.”

Nagyapám a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságához fellebbezett. A bíróság Budapesten az 1958. év szeptember 30-án tartott nyilvános fellebbezési tárgyaláson meghozta a következő ítéleteket:

A kaposvári megyei bíróság B.533/1958-6 számú ítéletét annyiban változtatta meg, hogy „a vádlott cselekményét a népi demokratikus államrend ellen gyűlöletre izgatás bűntettének minősíti. Ezért őt 8 hónapi börtönre ítéli, annak végrehajtását azonban 3 évi próbaidőre feltételesen felfüggeszti.”

Nagyapám bátor kiállásával, a szebb jövő reményében, a demokratikus Magyarország megvalósításáért fáradozott. Ez volt a bűne!

Egészsége megromlott, erdőőrként tevékenykedett. Martonosi Ferenc erdésszel dolgozott. Feri bácsi találkozásaink során elismeréssel beszélt nagyapámról, igaz magyar embernek tartotta.

1967. július 5-én egy hetes nagykanizsai kórházi tartózkodása során szívinfarktusban halt meg, hazatért Megváltó Urához. Sok társával együtt szerette volna megvalósítani Kölcsey Ferenc epigrammájának tanítását:

„ Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! ”

Az 1956-os forradalom 60 éves évfordulóján koszorút helyeztünk sírjára, nemzeti szalagon „Megemlékezésül 1956- 2016” felirattal, a meghatódottság könnyeivel díszítve.

Nagyapám emlékének adózva, szeretettel és nagyrabecsüléssel, hálás szívű unokája: Szolár Katalin.

Forrásanyag:

Kovács Andor: Forradalom Somogyban 1988.

Dr. Horváth József Csurgó Monográfiája 2009.

Drága édesanyám rövid jegyzete

Bírósági ítéletek kivonata szó szerint

Ács Ibolya

Magyar vagyok, és az is maradok…

- Hát nem érted? Nem hagyhatlak itt benneteket, a házat, a vállalkozásomat. És mi lesz az idős szüleimmel? Nem mehetek el, itt van az egész életem! – szabadkozott Géza, és segélykérően tekintett feleségére.

Viola mélyen a szemébe nézett. Tudta, hogy határozottnak és erősnek kell lennie.

- Nem engedhetlek újból a frontra. Ez nem a mi háborúnk. Nekem és a gyerekeknek élve kellesz. Otthagyjuk ezt a délszláv borzalmat, és átmegyünk Magyarországra. – jelentette ki.

Nem törődött férje kifogásaival, halasztgatásaival, mert mindennél jobban érezte, hogy cselekednie kell. Most, rögtön, azonnal – amíg nem késő…

A két gyereket a nagyszülőkre hagyták. Ők ketten pedig egy kis bőröndbe bedobálták azt a néhány apróságot, amire Gézának szüksége lehetett az első napokban egy idegen országban.

- Ez maradt nekem. Egy fogkefe, két nadrág és egy kabát. Mindenem elveszítettem. – próbált panaszkodni a férfi, de amikor párjára nézett, elhallgatott.

Még soha nem látta ilyen keménynek és megrendíthetetlennek.

- Menjünk, nem adom az életed! – súgta fülébe Viola, és még azon az estén elhagyták Vajdaságot.

Amikor átlépték a szerb-magyar határt, kiszálltak az autóból, és egymást átölelve, remegve az átélt izgalmaktól, hangosan felzokogtak. Érezték, hogy egy új szakasz kezdődik az életükben. Vajon milyen lesz a holnap?

- Ne félj, a változás jót fog hozni. Ahogy tudunk, utánad jövünk a gyerekekkel. –ígérte a nő, és hosszan integetett a vonat ablakából, amely elvitte Szerbia felé.

Géza csak állt a vasútállomáson, és olyan fájdalmat érzett a szívében, mintha az kettészakadt volna. Nem tudta merre menjen. Céltalanul bolyongott a sínek között, majd az ismeretlen utcákon. Minden olyan idegennek tűnt. Csak a szavak, a magyar szavak csengtek neki ismerősnek. Zakatoló agyára, megtépázott lelkére balzsamként hatottak anyanyelvének szófoszlányai.

Lassan teltek a napok, szinte vánszorogtak az órák. Nehéz volt szabadulni az emlékektől. Még nehezebb, a család nélkül élni. Elviselhetetlen honvágy gyötörte, és összeszorult a torka, amikor az utcán olyan szülőket látott, akik kézen fogva sétáltak a gyerekeikkel.

- Vajon mit csinálhat az én kicsi fiam? Talán meg se fog ismerni, amikor találkozunk. A kisiskolás lányomnak vajon hiányzok-e? – tette fel magának a kérdést, és elfordította a fejét, hogy a járókelők ne lássák könnybe lábadt szemeit.

Felesége és szülei tartották benne a lelket.

- Tarts ki! Ahogy tudunk, áttelepülünk hozzád. Megint együtt lesz a család, és boldogok leszünk. – vigasztalták.

Géza ezeknek a pár perces telefonbeszélgetéseknek élt. Jugoszláviában háború dúlt, ő nem mehetett vissza. Hiába emlegette, hogy ott az élete, a vagyona, a jó menő vállalkozása, rá kellett döbbeni, hogy annak vége. Vagy 180 fokos fordulatot vesz, vagy tönkremegy. Ezzel tudott a legkevésbé megbékélni.

- Mindenem megvolt, és most semmim sincs. Olyan magányos vagyok, mint egy kivert kutya. – sóhajtozta, amikor a bútorozatlan albérleti szobába körülnézett.

Tényleg semmije nem volt, csak a remény. A hit, hogy még jóra fordulhat a sorsa.

- Ne félj, újra együtt leszünk. – csengtek füleibe Viola szavai, és ő hitt neki.

Elkezdett terveket szőni. Elképzelte a családját a kis albérleti szobába. A parányi konyhában fahéjas mézeskalács illata terjengett, és a gyerekek egymást lökdösve igyekeztek teletömni a szájukat a süteménnyel. Feleségén fehér kötény volt, amelyre csókolózó galamb pár volt hímezve. Amikor elhaladt mellette, a fülébe súgta: „Szeretlek.” Érezte arcán szőke hajtincsének simogatását.

Annyira élethűek voltak ezek a látomások, mintha tényleg megtörténtek volna. Ilyenkor érezte azt, hogy boldog.

Csak az éjszakák voltak rettenetesek. Rémálmaiban kalasnyikovok ropogása, repeszgránátoktól széttépett, emberi húscafatok véres fröccsenése zavarták meg éjszakáit. Izzadságban fürödve riadt fel, és hosszú percek kellettek, hogy rádöbbenjen arra, hogy nem a háborús sáncokban van, hanem egy olyan országban, ahol nem bántják.

Ezek az idegtépő, gyötrő álmok ébresztették rá, hogy jó helyen van.

Sikerült neki túllépni a múlton.

- Én magyarnak születtem, és az is maradok. Itt fogok gyökeret ereszteni. Nem vagyok fiatal facsemete, de akkor is sikerülni fog. – határozta el egy álmatlan hajnalon.

És ez az elhatározása után, amit az Égiek is biztosan hallottak, csoda történt.

Rövid időn belül szüleinek sikerült eladni Vajdaságban a családi házukat, és ők is letelepedtek Szegeden.

Ismét visszakapott mindent. Családot, gyerekeket, szerető feleséget, otthont és vállalkozást. Újból minden egyben volt, csak a helyszín volt más.

Most, 22 évvel a történtek után Géza elmondhatja, hogy a jó dolgokat nehezen elfogadható változások előzik meg. Kínos őket elfogadni, és sorscsapásnak érzi mindezt az ember, de véletlenek nincsenek.

- Látod Szívem, ha azon a napon nem csomagolunk össze, most nem élveznénk az unokáinkat, akik magyar földön, magyar nyelven menetelnek, és teli torokból éneklik:

„Aki nem lép egyszerre,

Nem kap rétest estére.

Pedig a rétes nagyon jó,

Kisgyereknek az való.” – nevette el magát felesége, és egy tányér frissen sült rétest hozott ki az asztalra.

Az a hímzett, fehér kötény volt rajta, amit Géza álmában látott. Csak ez most – a valóság volt. J

Tankó Veronka

ERDÉLY 

ERDÉLY ország szép határán

Madár dalol énekelve

Elénekli a bánatot

ERDÉLY sorsát megsiratom

Elárultak másnak adtak 

Nem is tudom mit akartak 

Árulásuk tőre szaggat

Szívem nékem majd megszakad

Nagyapámnak szavát hallom

Magyar hazánk is elhagyott 

Hazátlannak szólítanak

De a magyar talpon marad

Mátyás meghalt igazság nincs 

Azóta a magyar szív sír

ERDÉLY szíve sebet kapott

Trianon tőre beléhatolt  

De a sebek begyogyulnak

A beteg szív erősebb lesz

Szikla erős heget kötött

Míg a világ ERDÉLY még lesz

RÁKÓCZI VÁR

Rákóczi vár csonka tornyán 

Árva zászló lengedez

Magyar huszár hová lettél?

Várva várlak téged én

Ezer éve tépik szárnyam

Váram is már elgyengült

Trianonnak sújtó kardja

Széttaposta köveim 

Évről évre látogatnak 

Anyaország hívei 

Zöldűlő kis koszorúkkal 

Megújuló lobogókkal 

Emlékezve szép múltamra 

A lóhátas huszárokra

Kik határainkat védve

Büszkén ültek a nyeregbe

De ez engem nem boldogít

Ettől még a váram omlik

Magyar hívek segítsetek 

Függetlenné váljon ERDÉLY!

Szalai Mária Krisztina

MAGYAR VAGYOK

Nemzeti szín bokréta

Szívem fölött virul ma,

Büszkeségem jelképe,

Hőseinknek emléke.

Erő és vér pirosa,

Gyalázatot lemossa,

Hűség fehér tisztaság,

Önzetlen hazafiság,

Reményt ringó pázsitzöld,

Hazát adó magyar föld,

Szerelmemtől kaptam én,

Forradalmunk ünnepén.

Pántlikája lobogó,

Összefogás-hitvalló,

Magasztos, hő eszméknek

Rendteremtő egysége.

Szimbóluma szívemnek,

Felemelő érzésnek,

Magyar vagyok, nem félem,

Himnuszunkat éneklem.

2017.03.15-ére 2017.03.09.

Z. Konkoly Juci

Szülőhazám

Szülőhazám köszönöm,
hogy itt élhetem át,
bánatom és örömöm,
szeretet varázsát.
Nekem Te vagy a Világ,
múlt, jelen, jövő
pipacs, búzavirág
lángoló búzamező!

Itt van a szülői ház
hűséges emléke,
anyám amint iskoláz,
apám verejtéke.
Majd párom és gyermekem,
az unokák sora.
Édes hazám mindenem
szívem békés hona.

Éltető kenyereden
sarjadjon új élet,
a ráncos tenyereden
simítalak én meg.
Díszes ruhádra adom
tisztelet kabátját,
és titkon belevarrom
lelkem egy darabját!

TÁMOGATNÁ ALAPÍTVÁNYUNKAT?

Anyagi támogatás ( forint átutalás ) PayPal rendszeren keresztül / gyors, hatékony, biztonságos!/

Anyagi támogatás ( forint átutalás ) hagyományos módon:

A GYERMEKJÓLÉTI ALAPÍTVÁNYNAK / Országos Mécs László Irodalmi Társaságnak

szánt adományokat kérjük, az alábbi számlaszámra utalják:

Számlaszám: 

K&H Bank Zrt. 10403318-50526789-83551000

Tárgy rovatba kérjük beírni: adomány / jótékonyság

IBAN (Nemzetközi számlaszám) : HU26 1040 3318 5052 6789 8355 1000

Köszönettel:

 

Rátz Ottó

mesterpedagógus tanár,igazgató,

alapító-elnök